Kedd reggel popcornt készít a hosszú, szőke hajú kolléganő az iroda konyhájában. Vajon filmet is néz? Kilépek a konyhából, és az ebédelő munkatársak mellett elhaladva csodálkozva veszem észre a félig tele vörösboros üveget előttük az asztalon. Leteszem az ételes-dobozomat az asztalomra, aztán benézek Noam irodájába. A perzsául tudó kollégát keresem, vagy csak úgy teszek, mintha keresném, már magam sem tudom. Noam asztala felé sandítok, hátha válthatnék vele pár szót, ha már a perzsával nem sikerült. Noam sincs a helyén, az asztalán betűkre szakadt kéziratlapot látok és egy nagyítót – ma Noam puzzle-t rak ki. Kíváncsi vagyok, kijön-e a kép a végére.
Visszamegyek a szobámba és leülök a gurulós székre. Beteszem a füldugót a fülembe, jöhet az Európa Kiadó, a Balaton együttes és Schubert – ebben a sorrendben. A zene majd segít visszatalálnom magamhoz, remélem. A képernyőt nézem, de az Excel-táblázat helyett a Páva arcát látom, aztán egy pillanat múlva a Gödör Klubot a kétezres évek elején, „ez a város egy távoli bolygó / itt élni nem rossz és itt élni nem jó”, együtt táncolok a fiatalokkal, mert még én is fiatal vagyok. Kijelölöm a táblázat egyik sorát és beszínezem sárgára – ettől kicsit jobban érzem magam, mert olyan, mintha haladnék a munkában. Miért siettetem a szerelmet? A küzdősport, ha másra nem, arra megtanít, hogy érezzem az energiákat, és tudjam, hogy ami a másik emberből jön, az mindig a legtöbb. Ha vágyakozunk valakire és szenvedünk ettől, az már nem is szerelem: a szerelem felszabadít, a vágyakozás gúzsba köt. Csak hát egy a bökkenő: ha szeretünk valakit, mindig vele akarunk lenni. „Valami végleg megváltozik / összeomlik hangtalanul”, felcserélek két oszlopot, amitől a táblázat áttekinthetőbbé válik, rózsaszín lesz az egyik oszlop, bíborvörös a másik, hadd higgyék a kollégák, hogy én is ittam abból a vörösből ott az asztalon.
Este nincs edzés, ezért azt tervezem, hogy futni megyek. Itt az ideje, hogy hét közben is lenyomjam a tíz kilométert, ne csak szombatonként, és elkezdjek komolyabban készülni az áprilisi félmaratonra. A konyhaasztal mellett ülök a gyerekekkel, Nadav vizet kér, nekem viszont nehezemre esik felállnom a székről. Rafit kérem meg, hogy itassa meg az öccsét. Hogy lesz ebből ma futás? Direkt nem vacsorázom, csak a három nappal ezelőtt sütött kukoricamuffinból eszem, amihez senki nem nyúl, mert nem tettem bele elég cukrot. „Kimegyek futni, leteszed a gyerekeket?” – kérdezem Drort, aki csak legyint, és értetlenül néz vissza rám. Mintha nem tudnám, hogy ő egyedül saját magát szokta letenni a gyerekszobában az emeletes ágy melletti puffra a telefonjával a kezében, aztán hogy a gyerekek mikor alszanak el, az az ő dolguk.
Az első száz méter után legszívesebben visszafordulnék, pedig nem fáj semmi a lelkemen kívül, ami nem akadályoz a futásban, sőt. Így futnának a csigák, ahogyan én futok most, de a csigák nem futnak, mert annál okosabbak. A régi vasúti sínek mellett futó parkban kocogok, ahol Nirrel szoktam sétálni, akivel alighanem gyorsabban haladok sétálva, mint most ezzel a tempóval. Sebaj, az igazi győzelem a magunk felett aratott győzelem – ez minden japán harcművészeti iskola mottója, igaz, mi itt a Közel-Keleten nem azonosulunk ezzel a mentalitással. Szép világ lenne, ha magunk felé fordítanánk a tank csövét vagy az RPG-t.
Kocogás közben a gondolataim katonás rendben sorakoznak fel és alakzatba állnak – most bezzeg átlátok rajtuk és megértem az összefüggéseket, nem úgy, mint az irodában, ahol kizárólag a bejáratott utakon futnak oda-vissza, a végpontba való megérkezés beteljesedésének ígérete nélkül.
„Most a legjobb” – mondom a Pávának másnap a játszótéren a padon. A gyerekek látótávolságon belül játszanak. Azt képzelem, hogy barna babaüvegből készült sátor vesz körbe bennünket, amiből kifelé lehet látni, de befelé nem. Kezem a kezében, a hüvelykujja mozgatásával simogatja lassan a tenyeremet, minden finom mozdulatában ott van ő és én. A testem elernyed, az arcom izmai ellazulnak. Fákat látok, zöld füvet és az ég kékjéből valamit, felhőt, madarat és a téli Jeruzsálemet a kőborítású házakkal a háttérben. Mindent látok, de mégsem, mert a tudatom befelé fordul és megszűnik felfogni a külvilágot. „Jól vagy?” – hallom valahonnan messziről a Páva hangját. „Nem” – válaszolom halkan. A testünk és a lelkünk összekapcsolódik, és az élmény annyira erős, hogy akaratlanul kirántom magamat belőle. Magamba záródom, mint a csiga, ha megijed valamitől, mert tudja, hogy odakint, a házán kívül minden halálos veszély. „Valami történt velem, de nem tudom, hogy micsoda” – mondom végül, nagy sokára. A testem itt ült a padon, de a lelkem ismeretlen másik világban járt, ahová a Páva mellett újra és újra megérkezem, és ami mágnesként húz vissza magához – mert ott kiléphetek magamból és elmúlhatok a világból anélkül, hogy a szívem megszűnne dobogni.
„A jövő héten együtt leszünk” – mondja a Páva, feláll és elindul a csúszda felé. Ülve maradok és az egyenes tartású hátát nézem, ahogyan távolodik. Ennek a férfinak van tapasztalata a nőkkel, abból érzem meg, ahogyan most itt hagy. Persze mi mást tehetne. Nálam jobban tudja, hogy minden együtt töltött idő eltelik végül, legyen az három óra vagy tíz perc. Intek Nadavnak, hogy látom őt, és odamegyek a hintához. Felülök rá, egyre magasabbra lököm magam, fel az ég felé, aztán engedem, hogy lelassítson a gravitáció, majd a cipőm talpával fékezek, amíg a hinta megáll. Lement a Nap, vége a délutánnak és az eddigi életemnek, indulhatunk haza.