Churchillnek tulajdonítják az állítólag a második világháborúban elhangzott mondást – amikor a kultúrára szánt pénzeket meg akarták vágni a hadiköltségvetés javára –, hogy „akkor miért harcolunk?” Izraelben ez nem kérdés: magunkért és egymásért harcolunk, hogy itt élhessünk tovább.
A zsidó hagyomány egyik legfontosabb követelése a túszok kiváltása, másképpen a nemzeti szolidaritás, az egymásért való kiállás, az elhurcoltak és a zsidóság leszakadt ágainak hazahozatala – senkit sem hagyni a harctéren, segíteni a gyengéket, és minden, ami ezzel jár. A foglyok kiváltása, a פדיון שבויים (pidjon svujim) vallási parancs is, benne van a Talmudban, Maimonidész is ír róla a Sulchan Aruchban, a zsidó törvények és szokások középkori gyűjteményében is szerepel.
A külvilág mindig is látta ezt, és mindig is előszeretettel ejtettek zsidókat foglyul, tudván, hogy akkor bejön a mégoly magas váltságdíj is. Összedobják. Ez is az ára az összetartozásnak. Nem volt kérdés soha a gázai hadjáratban sem – legalábbis a közvélemény nagy többsége számára, noha a szélsőjobboldali politikusok vitatták, és a Hamasz felszámolását tekintik fő feladatnak –, hogy a túszok kiszabadítása a cél.
Izrael történetének legjobboldalibb kormánya egyszerre több és egymásnak ellentmondó hadicélt is meghatározott, együtt a túszszabadítást és a Hamasz teljes felszámolását. Miközben a Hamasz felszámolása egyben a túszok halálát is jelentette volna, hiszen, ahogy nyáron, a hat fiatal legyilkolásakor kiderült, megölték élő zsákmányukat az izraeli csapatok közeledésekor. Kiszabadításukhoz tárgyalni kellett velük, vagyis kellett hozzá a Hamasz, mely fogva tartotta őket, és alkudozott elengedésükért.
Ezt a gordiuszi csomót úgy lehetett volna átvágni, ha rögtön az elején, 2023 októberében megszületik a túszalku, és amikor már Izraelben van az akkor még élő összes túsz, akkor indítják meg a valóban megsemmisítő hadjáratot az iszlamista terroristák ellen, és akkor nem kellett volna rettegni minden lövedéknél, hogy esetleg életét veszti akár egy ott tartott élő túsz is a légicsapásban. Akkor is mondták ezt sokan, de reménytelen racionálisan érvelni a Hamasz brutális terrortámadása nyomán a tesztoszteron fogságába került, és a hatalmi játszmákon túl eleve nem a kreativitásukról híres politikusoknak. De ahogy Izraelben a késő bánatról mondják: „nem sírunk a kifutott tej miatt”.
A 2025-ös januári tűzszünet és túszalku szinte szó szerint már tavaly májusban elkészült, eredetileg Netanjahu javaslata volt, melyre a Hamasz rábólintott, de Benjámin Netanjahu miniszterelnök nem vállalta aláírását, mert ezzel veszélyeztette volna kormánya fennmaradását, hatalmát, inkább hozzáadta a Hamasz számára elfogadhatatlan Filadelfi-folyosó követelését.
Most sem írta volna alá, ha nem jelenik meg a színen látványosan favorizált elnökjelöltje, majd megválasztott amerikai elnöke, Donald Trump. A jobboldalon ünnepelték győzelmét, mert arra számítottak, hogy ahogy annak idején elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosának és a Golán-fennsíkot Izrael részének, most még tovább megy, és legitimálja Ciszjordánia, vagy legalább bizonyos részeinek, talán a Jordán völgyének annektálását, megvalósítva a szélsőséges telepes jobboldal régi álmait.
A rossz nyelvek szerint Trump béke Nobel-díjra vágyik, de az is lehet, hogy szakértői elmagyarázták neki a gázai helyzetet, és a tűzszünet-túszalku egyezményének realitását és akadályait. Vagy csak a százmillió dolláros kampánytámogatás segített, melyet Sheldon Adelson kaszinómilliárdos özvegyétől, Miriamtól kapott… Talán a kérdésben együttműködő Biden-kormányzat diplomáciai szakemberei voltak a ludasok benne, de Trump haragja és nyomásgyakorlása nagyon hamar nemcsak a Hamasz, hanem Netanjahu felé is fordult. Elszabadul a pokol – lengette be bosszúját –, ha nem lesz egyezmény beiktatásáig, és láss csodát, aláírták a hónapok óta fiókok mélyén lapuló megállapodást.
Netanjahu sófár-médiagépezete, a 14-es csatorna nem is próbálta leplezni csalódottságát. Leesett állal próbálták menteni a menthetőt, értelmezni az új utasítást, az új, soványkára sikerült kormányzati paneleket. Nem tett jót Netanjahu hitelének, hogy úton-útfélen elhangzott, hány túsz és katona maradhatott volna életben, ha már májusban aláírja ugyanezt.
Izraelben vasárnap szem nem maradt szárazon, amikor hazatérhetett az első három fiatal női túsz, a tévécsatornák alig merték mutatni a stúdióban ülő hírmagyarázókat, a terepen készült felvételeket játszották, hangos szipogásuk, az orrfújások, elcsukló hangjuk jelezte, hogy nem csak a képernyők előtt zokogott az egész ország. Győztek a nők, az ösztrogén, az anyák, akik a kormány elleni több mint egyéves harcukkal, a kérdés folyamatos napirenden tartásával hazahozták, és végre megölelhették zokogó-nevető lányaikat – hála Trumpnak.
Kérdés, mennyire követik majd figyelemmel a három szakaszból álló, és csapdákkal teli alku további sorsát a Fehér Házban, más fontos teendői közepette mennyire gyakorol majd az elnök nyomást annak érdekében, hogy az első szakasz, a 33 „humanitárius” eset, a nők, a gyermekek, az idős férfiak és a sebesültek után sor kerüljön az elrabolt, ötven évnél fiatalabb férfiakra is.
A megállapodás szerint csak hetekkel a tűzszünet megindulása után kezdődnek a tárgyalások a második és a harmadik szakasz feltételeiről, és ezzel várhatóan megindul Netanjahu szokásos blaming game-je, hogy ki a felelős a megbeszélések kudarcáért. Az alku továbbhaladása már az első szakasz végrehajtását is veszélyezteti, de először az élők szabadulnak, és csak az utolsó héten egyszerre tizennégyen, valószínűleg a halottak koporsói, köztük a vörös hajú Bibasz gyerekek.
A további tárgyalások kudarca, ennek a szakasznak az elmaradása kifejezetten segítené Netanjahut, elhalasztaná az újabb szembenézést október 7-e tragédiájával. És ha nem születik megállapodás a folytatásról, várhatóan akkor sem térnek vissza a harcokhoz, hiszen Észak-Gázába addigra visszaköltöznek a palesztin civilek, csak amolyan ex lex káosz lesz újabb túszok visszatérése nélkül, és a zavarosban vígan lubickolhatnak tovább mindkét oldalon a politikusok.
Ezzel ellentétes nyomást gyakorolhat a kormányfő lépéseire az izraeliek több mint hetven százalékát jelentő döntő többség a közvélemény-kutatások szerint, akik az összes túsz mielőbbi hazatérését szeretnék látni. Folyamatosan tüntetnek a túszcsaládok és támogatóik, és szombat esténként minden város főterén hozzájuk szegődnek helyi támogatóik, Tel-Avivban pedig sok-sok ezres tömeg kiabálja velük: Mindenkit most!
Az alkut elítélte és ellene szavazott a két szélsőségesen jobboldali párt, Itamar Ben-Gvir a Zsidó Erővel és Becalel Szmotrics a Vallásos Cionistákkal. Ben-Gvir ki is lépett a kormányból, és a második szakasz elfogadásánál Szmotrics is utánamegy – ígéri. Ők a háború folytatását, a Hamasz teljes felszámolását követelik, akár a túszok élete árán. Borulhat a jobboldali–vallásos kormány hajója, noha az ellenzéki pártok megígérték, hogy megszavazzák a tűzszünetet és a túszszabadítást, védőhálót tartva Netanjahunak a Kneszetben.
Az elmúlt bő év azt mutatta, hogy a miniszterelnöknek fontosabb volt kormánya egyben tartása a túszok hazahozatalánál. De ezúttal zavarosabb a kép, mert Trump egyértelműen a túszalku és a tűzszünet mögé állt. Ráadásul egyre gennyesedik a helyzet az ultraortodoxokkal is, akik megígérték, hogy nem szavazzák meg a költségvetést, ha nem kapják meg a katonai felmentésüket biztosító törvényt. Ennek viszont a Likudon belül is számos ellenfele van, és a hosszú háború közepette képtelenségnek tűnik elfogadtatása.
Miért érne többet az ő vérük a szekulárisok vagy a katonáskodó vallásosok vérénél? Hol van az alapvető jogegyenlőség, a közteherviselés? – kérdezik egyre hangosabban és egyre többen, immár Netanjahu hívei közül is, a több mint nyolcszáz elesett katona után. Márpedig ha nem lesz március végéig költségvetés, akkor összeomlik a kártyavár, és az izraeli törvények szerint ki kell írni a választásokat.
És még nem szóltunk a kormányfő csigatempóban vánszorgó korrupciós peréről, melyben olyan erősek a bizonyítékok – legalábbis az ezres számú, ajándékozási ügyben –, hogy szinte bizonyosan évekre ítélhetik. Az egészsége sem a régi, nemrég kivették a prosztatáját, szíve már bő másfél éve pacemakerrel dobog.
Netanjahu a sokféle rossz kimenetelű forgatókönyv nyomán talán a visszavonulást is fontolgatja. Felesége, a rendkívül népszerűtlen Sara már lassan két hónapja az Egyesült Államokban, Miamiban éli világát Jaír fiukkal együtt. Ahol állítólag – az izraeli interneten terjengő pletykák szerint – nemcsak botoxkezeléseket kapott, hanem lakást is vett öreg napjaikra.
Főkép: A túszok tere Tel-Avivban, ma este – Fotó: Hadas Parush
Újságíró
