„Üljön le, kérem… Igen, igen, ott, a magas zsámolyra” – mondta neki a fényképész, észrevéve a fiatal nő tétovázását.
„Megigazíthatom egy kicsit a hajam?” – kérdezte, tükröt keresve. Hiszen végül is ez az első fényképe azóta, hogy visszatért „onnan”.
A fényképész egy kis tükörre mutatott, amely egy feketére festett hátsó ajtó mellett állt. A fekete szín borzongással töltötte el.
Egy régi, szürke táskából előhúzott egy vasfésűt – az egyetlen tárgyat, amit a ház udvarán talált, ahonnan elhurcolták. Megfésülte sötétbarna haját. A haja dús volt, enyhén hullámos, és a válláig ért. „Igazi csoda” – gondolta. Milyen gyorsan visszanőtt! Amikor kiszabadult, még kopasz volt.
Enyhén remegő kezekkel igazította meg barna blúzát, amelynek gallérján és mellrésze felett fehér csík futott végig. Ez volt az egyetlen ruhadarab, amit azóta magának varrt… Egy szomorú szempár nézett vissza rá a tükörből. Megpróbált mosolyogni.
Leült a magas zsámolyra. A fényképész erős fényt irányított rá. „Mosolyogjon, kérem” – mondta.
„Mosolygok!”
A férfi egy pillanatra elcsodálkozott a válaszán, mintha a fiatal hölgy rá haragudott volna. Mindegy, gondolta, és számolni kezdett.
„Három, kettő, egy!” Klikk, klikk. „Kész vagyunk. Nagyon köszönöm. Huszonöt lej lesz, kérem.”
„Kifizethetem, amikor a képek elkészülnek?” – kérdezte. Hiszen egyetlen fillér sem volt a szürke táskájában. Nővére, aki négy évvel idősebb volt nála, megígérte, hogy kifizeti az útlevélkép árát Palesztinába.
Gyakorlott mozdulatokkal gondosan eligazította a szoknyát, amelyet nővérétől kölcsönzött a fényképezkedésre. A szoknya szorosan simult a derekához, kiemelve enyhén telt alakját. Még onnan sem sikerült soványan kijönnie. Míg mások csont és bőrré fogytak, ő egészen normálisan nézett ki. Kopasz volt, de nem sovány. Talán a hízásra való hajlama mentette meg az életét a pokolban.
Pontosan egy hét múlva visszatért a stúdióba. Egy vékony, szinte átlátszó borítékban négy fénykép várta.
A fényképész elővette a képeket, és megkérdezte: „Nos, mit szól hozzá?”
Szív alakú arc, dús és szép haj, barna, szomorú szemek, kényszeredett mosoly, barna blúz – amely a képen feketének tűnt –, fehér csíkkal a gallérján.
„Ez én vagyok!” – mondta, és ezúttal nevetett. Átnyújtotta a bankjegyeket. „Köszönöm!” – mondta, és könnyed léptekkel kilépett a boltból.
Átkelt az úton, és belépett Szatmár városi parkjába, amely tele volt vörös és rózsaszín rózsákkal. Egy padra ült, elővett a szürke táskából egy kis ceruzát, és a kép hátuljára írta:
„Elizabeta Feuer, 1946.
Született: 1920. június 15., Szatmárnémeti.
Foglalkozás: női ruha varrónő.”
Holnap beadja a kérelmét a hatóságoknak, és felszáll az első hajóra Palesztinába.
A fényképre meredt, és a dús haját nézte – biztos volt benne, hogy ez fog történni…
Agi Katz Regner izraeli író. Első könyve, a „Csak ne tea” széles olvasóközönséget hódított meg, akik további műveket kértek tőle. Azóta megjelent két újabb kötete.
„Egy fiatal, 61 éves, kezdő író vagyok, aki valóra váltotta gyermekkori álmát, hogy író legyen. Az utam nem volt könnyű, és ennek egyik oka az, hogy a héber nem az anyanyelvem, valamint néhány más nehézség is akadályozott. A romániai Szatmárnémetiben születtem, és amikor hatéves voltam, a nagynénjeim megkérdezték tőlem: ‘Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?’ Én pedig habozás nélkül azt válaszoltam: ‘Író.’ Akkor még nem is tudtam, hogy létezik a héber nyelv. Mielőtt 20 évesen Izraelbe érkeztem volna, megpróbáltam még Romániában tanulni a nyelvet, de könnyekkel a szememben mondtam, hogy ezt a nyelvet soha nem fogom megtanulni. És lám, most mégis éppen héberül írtam egy könyvet. Számomra ez azt jelenti, hogy legyőztem a lehetetlent.”
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
