Évente kétszer félmilliárd madár vonul át Izraelen. Az ország területén eddig feljegyzett ötszáznegyven madárfaj közül négyszázötven számít vándornak, beleértve a százhetven átvonuló fajt. Mindkét vonulási szezon egyik első érkezője a fehér gólya. A sok szépségesen izgalmas világutazó iránt érzett határtalan szereteten és érdeklődésen túl a gólyák azok, akikhez a magyar hátterem miatt szoros érzelmi kapcsolat fűz.

Március 1-jének délutánján a Turan–Nazaret-gerinc alatti Bet Netofa-szorosban araszoltunk a 77-es út összehangolatlan piros lámpái és útfelújítási munkálatai között. Már nagyon elegünk volt… főleg nekem, akkor már háromszáztizennégy kilométerrel a csomagtartó mögött, és a maradék hatvaneggyel a motorház előtt. Még inkább anyunak, a csűrőlapokkal végigsimított háromezer kilométer után.

Egy nagyon nagy madárcsapat keringett fölöttünk, az alanti földhözragadt állapotoknál jóval rendezettebben. A gomolyag eleje már ott ácsorgott az út menti földeken kiszemelt éjjeli szálláson, és amíg a többi vándor a leszállópályát számítgatta, a frissen landoltak már belefogtak az ilyenkor szokásos ceremóniába. Nagy, narancssárga csőrök dolgoztak a zilált fekete-fehér tollruhákon, hosszú, vékony lábak lépdeltek a vetésben, apró állandó lakosok után kutattak a szemek.

Magyarországon még havazik, és mínuszok járják, de fel a fejjel, barátaim! Útban a gólyák, viszik már a tavaszt!

Nem véletlenül nevezi a magyar nyelv annyiféleképp a fehér gólyát: eszterág, esztrág, cakó, koszta, gagó, gólya, házi gólya… Ez a szabad madár az emberhez csatlakozott, annak a háza táján építi meg a fészkét, hogy biztonságban legyen, és könnyebb legyen az élete. Szinte egész Európában fészkel, nemcsak a házak kéményein, de az emberek szívében is.

Velük üzenek tavasszal, ősszel ők hozzák a választ. Otthon nyári kirándulásokon ismerősként köszöntöm őket, itthon az őszi-tavaszi vendégeim megnyugodva konstatálják, hogy vándoraink jól vannak. (Hmmm… Vajon kinek van nagyobb szüksége a másikra? A gólyának az emberre, vagy az embernek a gólyára?)

A gólyákat Izraelben átvonuló fajként tartjuk számon, a nagy csapatok csak rövid pihenőre szállnak le, aztán folytatják útjukat. Van néhány jól ismert pár, akik egész évben itt élnek, nem mozgatja őket a nagy vonulás láza, itt fészkelnek, itt telelnek. De akadnak még izgalmasabb figurák, akik ősszel ideérve kiválnak a csapatból, itt maradnak télire, és a tavasszal visszatérő csoportokhoz csatlakozva az elsők között szállnak vissza európai fészkeikhez. Az utóbbiak közül számomra a legérdekesebbek Báró és Tóbiás.

Báró az őrhalmi iskola bekamerázott fészkében költő, öreg hím fehér gólya, akinek műholdas nyomkövetője is van. A technológia elárulta, hogy Báró rendszeresen Izraelben tölti a telet, a Naharia–Akko-partszakasztól kicsit beljebb, egészen pontosan a 89-es, a 70-es, a 85-ös és a 4-es utak határolta földeken. A libanoni tengerpart mentén vonulva érkezik, és induláskor tesz egy tiszteletkört délebbre, Bet Sean–Jafit környékén átlép a jordán légtérbe, majd a Golán izraeli vagy szír része fölött átrepülve távozik.

Báró – Fotó: webkamera

Tóbiás a gemenci erdő bekamerázott fészkében költő hím gólya. Nyomkövetőt ugyan nem kapott, de a gyűrűjét már többször leolvasták Izraelben, és a megfigyelések alapján kiderült, hogy a telet ő is itt szokta tölteni. A leolvasások a Kineret déli csücskéhez közel, a Jordán völgyében történtek, Kfar Rupin, Geser és Hamadia környékén.

„S miközben tekintetem még a ludakat kíséri, amelyek alacsonyan a víz fölött szárnyalva eltűnnek a folyó legközelebbi kanyarulatánál, akkor hirtelen elönt az ámulat ezen a meghittségen, s ez már – úgy érzem – a filozófia születése. És csak csodálkozom mélységesen, hogy sikerült ilyen bizalmas kapcsolatba kerülni egy szabadon élő madárral, s úgy érzem, mintha ennek a ténynek valami különlegesen boldogító tartalma volna, mintha ezzel egy kissé hatálytalaníthatnánk a Paradicsomból való kiűzetést.” (Konrad Lorenz: Salamon király gyűrűje)

Gólya Tel-Avivban – Fotó: Silló Sándor

Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>