Elhagytátok Izraelt? Szerencsések vagytok! Most már szabadítsatok meg minket a „helyzetről” szóló posztjaitoktól is

Sokan azok közül, akik kivándoroltak Izraelből, “fotel-forradalmárrá” váltak: minél távolabb kerülnek Izraeltől, annál nagyobb az iránta érzett megszállottságuk.

Nissan Shor írása a Haaretzben

Már régen nem veszek részt politikai vitákban a Facebookon – mi értelme? Kinek jó ez? Mi célból? – de nemrégiben kívülállóként figyeltem egy posztot az egyik csoportban, meg a hozzá tartozó tucatnyi hozzászólást, mindezt Netanjahu legutóbbi lépései, a Sabak vezetőjének kirúgása, a fő jogtanácsos leváltása és az egész körülötte zajló dráma kapcsán. Valaki aggodalmasan kérdezte: „Akkor most mit csináljunk?” Valaki válaszolt: „Hogyhogy mit? De facto diktatúrában élünk.” Erre ő: „Akkor muszáj cselekedni, a liberális tábornak fel kell ébrednie. Meg kell remegnie a földnek, különben sosem szabadulunk meg az Izraelt pusztító diktátortól.” A másik visszaírt: „Egyetértek. Ha nem töltik meg esténként emberek százezrei az utcákat, semmit sem érünk el.” Valaki más közbeszólt: „Csak akkor tudunk befolyásolni, ha összefogunk.” Erre a nő: „Csak nekünk van erőnk megváltoztatni Izrael valóságát.” És még három felkiáltójelet is tett hozzá.

Rámentem a profiljaikra. A nő Lisszabonban él, a férfi Rómában. A harmadik – nem fogtok meglepődni – San Franciscóban lakik. Hogy hogyan lehet megtölteni a Kaplan utcát, miközben a Colosseum vagy a Szilícium-völgy mellett élsz? Fogalmam sincs. Talán úgy képzelik, hogy teleportálnak ide egy óriási transzparenssel, két órán át tiltakoznak Bibi ellen, majd visszarepülnek a kanapéra. Külföldi lakóhelyükről biztosak abban, hogy „változtatni” és „befolyásolni” tudják azt az országot, amelytől több ezer kilométerre és több órányi repülésre vannak, és amelyet azért hagytak el – feltételezem – hogy jobb életük legyen.

Ez egy elég széleskörű jelenség – volt izraeliek, akik nyakig benne vannak az izraeli politikában. De ők magukat nem passzív nézőként képzelik el egy tragikus színdarabban. Ó, nem. Ők igazi szabadságharcosok. Nyers, lángoló, indulatos, aránytalan nyelven beszélnek, ami úgy tűnik, cselekvésre ösztönöz – de miféle cselekvés az, ha épp az óceán túloldalán vannak? Ez a „fotel-forradalmár” kifejezés kortárs evolúciója. Nem csak a fotelből, hanem Európából vagy Amerikából, laptoppal a térden, távirányítós forradalmár.

Miért is mentetek el külföldre? Hogy aztán posztokat írjatok Miri Regev és Galit Distel-Atbarian ellen? Könyörgöm, nincs valami jobb dolgotok az életben?

És mindig „mi” nyelven beszélnek. Még mindig ragaszkodnak a kollektív ethoszhoz, mintha azok nevében is beszélnének, akik itt maradtak. Egy másik posztban egy nő azt írta, hogy pár hónapja hagyta el az országot, és most követeli, hogy húzzanak „vörös vonalat” a gázai öldöklés ellen. Sokkal könnyebb követelni, ha már nem vagy itt, és nem kell szembesülnöd az uszított tömeggel. Valaki más ünnepélyesen – és mélységes komolysággal – közölte, hogy kivándorolt Izraelből, és csak akkor tér vissza, ha a helyzet javul. Köszi az infót, öreg. Menj békével, a kulcsok a zárban.

Vannak ismerőseim, akik évek óta külföldön élnek, és saját maguk által kinevezett pro-palesztin propagandagépezetté váltak. Ez önmagában nem szégyen, és bizonyos érzésekkel teljesen azonosulni is tudok, de van valami nevetséges abban, amikor egy volt izraeli naponta 20 sztorit posztol borzalmas videókkal a Gázai övezetből, miközben követői természetesen pont ugyanazokat az álláspontokat vallják (amik történetesen éppen divatosak is abban a közegben).

És főleg – mi értelme ennek az egésznek? Erkölcsi fölényt demonstrálni? Oké, mindenki látja, mindenki tudja, mindenki észrevette. És aztán? Úgy viselkednek, mint a frissen megtért vallásosok, akik még az „eredeti” hívőknél is buzgóbbak akarnak lenni. Főként pedig: ez mind színjáték, hogy távol tartsák magukat a katasztrófaövezettől. Isten ments, hogy valaki azt gondolja, támogatják az izraeli kormányt, amely már nem az ő kormányuk. Teljes mértékben elfogadják a BDS-tételt, miszerint nincs izraeli magánember: mindannyian a nemzet bűneinek megtestesítői vagyunk. És ha ez így van, akkor ők mennek a legszélsőségesebb végletig, hogy megtisztítsák magukat a „mi”-től, és olyan lépéseket tesznek, amelyeknek alig van deklaratív jelentősége.

Egy interjúban, amelyet a Haaretz mellékletének adott, Tamar Gozsanszki, az egykori parlamenti képviselő azt mondta: „A politikában – akár Izraelben, akár máshol – mindig vannak olyanok, akik fel akarják gyorsítani a történelmet, olyan értelemben, hogy feltételeket szabnak neki – vagy ilyen leszel, vagy elmegyek, és máshol élek, ahol kényelmesebb.” Gozsanszki baloldali, kommunista, old-school. Ez különbözteti meg őt a liberálisoktól. Ő a konkrét aktivizmusban hisz – amely időigényes, helyhez kötött, és nem lájkokkal jutalmaz, hanem lemondást és önfeláldozást követel. És ez az igazi baloldal és a progresszív liberalizmus közötti szakadék okozza a kellemetlen érzést és a zavarodottságot. A szimbolika felváltotta a valóságot, eltűnt a helyi, transzformatív cselekvés jelentősége, és helyébe lépett a következmények nélküli performansz.

Nem ítélek el senkit, aki kivándorol Izraelből – szerintem menjen mindenki, amerre csak akar – de a kivándorlás nem ideológiai tett vagy állásfoglalás. A legtöbben, akik lelépnek, azért teszik, mert megtehetik. A landolásuk puha és párnázott. Utána már lehet mesélni maguknak bármit. Nem disszidensek, bár némelyikük úgy érzi. A billentyűzet meg a szabad száj még nem tesz valakit rezsimellenessé. Talán Iránban vagy Törökországban – de nem Izraelben, és pláne nem, ha nyugati demokrácia védelme alatt él. És nem, a posztírók nem változtatják meg a világot. Még a Haaretz véleményrovatának írói sem. Túl sok hatalmat tulajdonítunk a retorikának, és mindent abban látunk. Pedig a végén – ahogy a katonai zsargon mondja – „csizmával kell lenni a földön”. Nem fogjátok megváltoztatni a hazát szavakkal.

Elhagytátok Izraelt? Szerencsétek van! Örülünk nektek, gratulálunk! Talán itt az ideje, hogy megszabaduljatok az ország árnyékától, amely követ benneteket minden egyes berlini albérleti szobába, minden portugál ház kertjébe, mint valami padlásszörnyeteg. Miért mentetek külföldre? Hogy posztokat írogassatok Miri Regev és Galit Distel-Atbarian ellen? Könyörgöm, nincs valami jobb dolgotok? Kint hó van, bent forralt bor – vagy valami hasonló.

Ez egy abszurd folyamat – minél távolabb kerülnek Izraeltől, annál közelebb érzik magukat hozzá. Nemhogy csökkenne az megszállottságuk, hanem sokszorosan felerősödik. Hirtelen „sürgető véleményük” van sorsdöntő kérdésekről. Villámgyorsan politizálódnak, és hirtelen „aktivistának” érzik magukat. Nem kétlem, hogy mindezt valódi aggodalomból teszik a hely iránt, ahol születtek, és ahol a barátaik, családjuk él. Igazi fájdalom van a kényszeres Izraelhez való viszony mögött. Őszinte vágy, hogy minden jobb legyen. De a puszta vágy kevés. A változás csak belülről jöhet, nem kívülről. Higgyétek el – élvezzétek a külföldi életet, és hagyjátok abba, hogy a mi hülyeségeinken rágódtok.

Főkép: Felvonulás Izrael támogatására Gal Gadot hollywoodi csillagának avatása előtt. Távoli próbálkozás a befolyásolásra és változtatásra – Fotó: AFP / Valerie Macon