2023. október 7-e után a világ zsidó közösségeiben sokk, fájdalom, szolidaritás és identitásválság indult el. Ezzel szemben a magyar zsidó nyilvánosság – a frissen megjelent Surányi Ráchel és Gerő Márton által jegyzett kutatás szerint – inkább a csend és az önigazolás útját választotta.
A „Zsidó közösség diskurzusai október 7. kapcsán” című tanulmány fontos, hiánypótló tükör. Civil és vallásos zsidó szervezetek, valamint médiumok kommunikációját vizsgálva rajzol pontos képet a magyar zsidó nyilvánosság állapotáról. Alapos, adatgazdag, de maga is belecsúszik abba a konfliktuskerülő egyensúlyozásba, amelyet leír – és amelyből nehéz valódi vitákhoz eljutni.
Liberális identitás, jobboldali lojalitás
A kutatás egyik legfájóbb – ha nem is nyíltan kimondott – állítása, hogy a magyar zsidó közösség tele van kognitív disszonanciával: liberális értékekkel azonosuló közösségek évek óta hallgatnak vagy csak óvatosan bírálják az izraeli kormány etikai botrányait, apartheidgyanús politikáit vagy Netanjahu illiberális fordulatait.
A kutatás rámutat: rengeteg magyar zsidó vallja magát liberálisnak, kisebbségpártinak, emberi jogi értékek híveként – miközben az izraeli kormány autoriter és nacionalista fordulata alig-alig kap tőlük kritikát. Ez a jelenség nem új keletű, de most végre valaki adatolva, kimondva, elemezve is elénk tárja. És az eredmény elég kényelmetlen.
A riport empátiával, de kritikusan mutat rá erre a „kettős beszédre,” amely szerint lehet egyszerre kisebbségi jogokat védelmező és közben autoriter vezetést legitimáló zsidó közösséget építeni – de nem érdemes.
A hangadó médiumok szerepe
A tanulmány korrektül feltérképezi a három fő magyarországi zsidó online médium (Neokohn, Szombat, Kibic) és az Izraelben működő Izraelinfo és Ujkelet.live attitűdjeit. A Neokohn nyíltan vállalt jobboldali ideológiával próbálja elfedni elfogultságát, míg a Kibic civil közösségek orgánumaként próbál balról megszólalni. A Szombat a kettő között lavíroz, olykor kritikus – de inkább óvatosan, mint bátran.
A kutatás alapján a magyar zsidó nyilvánosság diskurzusa túlságosan konfliktuskerülő és ritkán hajlandó valódi vitákra. A háborúról szóló hírek gyakran leegyszerűsítők, az izraeli belpolitikai dilemmák csak szűrve jelennek meg, a morális kérdéseket pedig hajlamosak a szőnyeg alá söpörni.
Ami meglepő, hogy a jelentés szerint a legtöbb önreflexió, a morális bizonytalanság kimondására és valódi vitára való hajlandóság az Izraelben működő magyar nyelvű médiumoknál jelenik meg – különösen az Izraelinfo cikkeiben. Mintha az Izraelhez való fizikai közelség tette volna lehetővé a világosabb beszédet – a belső szabadságot és a bátorságot.
A palesztinok hiánya – és az antiszemitizmus túlsúlya
A jelentés nyersen kimondja: a magyar zsidó diskurzusban alig jelenik meg a gázai civilek szenvedése. A palesztin áldozatok fájdalma háttérbe szorul, miközben a saját közösségi sebek tematizálása dominál – főként az antiszemitizmusé. A tanulmány finoman, de egyértelműen rákérdez: valóban ez a legégetőbb témánk? Vagy csak ez a legkönnyebb? Miért az antiszemitizmus az a téma, amit újra és újra pörgetnek, miközben az aktív zsidó közösségi történések, a szolidaritási gesztusok, a békevágy vagy a belső vita csak marginálisan jelenik meg?
A kérdés jogos – és kellemetlen. Ahogy az is, hogy az izraeli katonai támadások morális határvonalait ritkán tárgyalják érdemben. „A Hamasz = palesztinok” leegyszerűsítést sokszor látjuk visszaköszönni – főként a Neokohn hasábjain –, miközben a valódi árnyaltság és különbségtétel, ha meg is jelenik, többnyire csak az Izraelinfo és ritkábban a Kibic felületein.
A különbségtétel bátorsága
Az Izraelinfo szempontjából különösen fontos, hogy a jelentés explicit módon elismeri az oldal szerepét a sokszínű és kritikus zsidó hangok megjelenítésében. Mi itt évek óta próbálunk más hangon megszólalni – nyíltan, kritikusan, még akkor is, ha ezzel nem mindig nyerjük el mindenki szimpátiáját.
Ez a jelentés megerősít abban, hogy szükség van ránk. Hogy fontos, hogy legyen egy olyan fórum, ahol kimondható: a Hamasz brutális vérengzése után is fontos a hírekben beszámolni a gázai civilek szenvedéséről. Ahol ha kell, meg lehet különböztetni a Hamaszt a palesztin néptől. Ahol a szolidaritás nem zárja ki az önkritikát, és az önkritika a patriotizmust.
Ez a tanulmány nem forradalmi – de lehet egy beszélgetés kezdete. Nem váltja meg a magyar zsidó közbeszédet, és nem ad új morális irányt a közösségnek – de fontos és bátor diagnózis. Precíz és tisztességes összegzés arról, hol is tart a magyar zsidó nyilvánosság – és hová (nem) tart.
Lehet esély arra, hogy kicsit kimozdítsa a közösséget a saját buborékjából. Nem lesz könnyű. De ha van, amit megtanultunk az elmúlt másfél évben, az az, hogy a kényelmetlen kérdéseket nem elkerülni kell – hanem kimondani. Ha mi nem beszélünk őszintén egymással, majd megteszik mások – helyettünk, rólunk, a fejünk felett.
