Benjamin Netanjahu magyarországi látogatása meglehetősen rendhagyó módon zajlott – a csend volt benne a leghangosabb.
Sem távozásakor, sem látogatása során nem válaszolt az újságírók kérdéseire. Akkor sem hangzott el sem hivatalos nyilatkozat, sem kommunikáció, amikor felszállt a gépére Washington felé. Sem az izraeli sem a magyar nagyközönség nem kérdezhetett és nem kapott választ semmire – legalábbis addig, amíg Netanjahu nem „szelídíti meg” a sajtót, ahogyan azt vendéglátója, Orbán Viktor már megtette hazájában.
És mégis: a látogatásnak volt eredménye. Magyarország hivatalosan bejelentette kilépését a Nemzetközi Büntetőbíróságból (ICC). Ez pedig komoly politikai gesztus – kérdés, hogy kinek és miért.
A látogatás árnyoldala azonban ennél is mélyebb. Magyarország holokausztban játszott szerepéről nem esett szó. Még a Duna-parti cipők emlékművénél sem hangzott el egyetlen mondat sem sem az áldozatokról, sem a felelősségről. A hallgatás itt is beszédes volt. Csönd volt, ahol megemlékezésnek kellett volna lennie. Tánc volt, ahol főhajtásnak lett volna a helye.
A diplomáciai látogatások mindig üzennek – nemcsak szavakkal, hanem az elhallgatott igazságokkal is. A szégyenteljes alku a háttérben, melynek eredményeképp Orban kiszállt az ICC-ből. És mi az ára? A magyarság holokausztbeli részét Izrael elfelejti és megbocsátja. Szégyen.
