Szántó T. Gábor magyar-zsidó író: „Kívülállónak lenni szörnyű, de kiváló kiindulópont az íráshoz”

Szántó T. Gábor szerint Magyarországon bármilyen témáról lehet írni, „de ha zsidó nézőpontból írsz, akkor nem fogsz díjakat kapni”.

Erről és sok más témáról beszélget a mai Haaretz újság kultúrális mellékletében Gili Itzikovits. A cikk bevezetőjében bemutatja a „1945 és más történetek” című kötetet, amely 2017-ben jelent meg és amit a szerző pályafutásának egyik csúcspontjának tartanak. Nem sokkal a könyv megjelenése után bemutatták a „1945” című filmet is, amelyet Szántó a filmrendezővel, Török Ferenccel közösen írt, és mindkét alkotás komoly visszhangot váltott ki világszerte. A könyvet öt nyelvre fordították le, köztük angolra is, több országban megjelent – azonban Izraelben még nem. A film még a könyvnél is nagyobb sikert aratott, komoly figyelmet, díjakat, kitűnő kritikákat kapott, negyven országban vetítették, többek között a Berlini és a Jeruzsálemi Filmfesztiválon.

A nagy sikerre tekintettel Szántó és Török filmes pályafutásáról érdeklődik a riporter.

„Magyarországon semmi akadálya annak, hogy bármiről írj, amiről csak akarsz, és zsidóként is nyíltan, külső jegyekkel is vállalhatod magad” – magyarázza Szántó, aki jövő hónapban az izraeli Mishkenot Shaananim Nemzetközi Írófesztivál vendégeként látogat Izraelbe, a Jeruzsálemi Alapítvány támogatásával, egy Zoom-beszélgetés során. „A magyar sajtó szabad, a könyvpiac teljesen szabad, írhatsz, amiről csak akarsz. De másrészt nem kapsz díjakat, ha a zsidó nézőpontodból írsz. A szélesebb közönség, a közbeszéd, az általános kulturális légkör ma nagyon nacionalista. A filmipar például az elmúlt években egy új hullámot élt meg, amelyben történelmi hősökről, legendás múltról, nemzeti magyar témákról szóló alkotások születtek. Nagyon nehéz más típusú történetekből filmet készíteni. Még egy olyan regényem és az abból készült forgatókönyvem is, amely két nem zsidó családról és azok kapcsolatáról szól a 40-es évektől a 60-as évekig, nem kapott még kezdeti gyártási támogatást sem.”

Ez a jelenség – a filmnarratívák állami költségvetésekkel történő irányítása – sok olvasónak eszébe juttathatja a közelmúltban Izraelben megváltoztatott filmtörvényt. Általában véve sok izraelinek van olyan érzése, hogy Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor és az általa hozott intézkedések inspirációként, ha nem egyenesen mintaként szolgálnak az itteni fejleményekhez.

„Mindannyian részei vagyunk ennek a hullámnak, a liberalizmus elleni hullámnak. Magyarországtól az Egyesült Államokig ma egy ellenforradalom zajlik a liberalizmussal szemben. Ez Európában kezdődött a közel-keleti konfliktus miatt, amely Szíria válságát és az óriási migrációs hullámot hozta el. Ez egy rendkívüli pillanat volt a történelemben, amikor majdnem kétmillió muszlim bevándorló érkezett Európába, és ez alapjaiban változtatta meg a helyi és a globális politikát. Az illiberális hullám a migráció következményeire és költségeire adott válaszokon alapult. Voltak és vannak nehézségek, amelyekkel szembe kell nézni. Az iszlám fundamentalizmus Európában komoly kihívás, és az erre adott politikai védekező reakciók valóságos alapokon nyugszanak, szociológiai és politikai magyarázattal bírnak.
De mindazzal, ami ezzel együtt járt – értékek eltörlésével és az értékalapú üldözésekkel –, súlyos árat fizetünk.”

Te személy szerint fizetsz ezért árat?

„Ez egy összetett helyzet. Az életem, mint közép-európai állampolgáré, biztonságos. Magyarországon nincs muszlim bevándorlás, ami azt jelenti, hogy a zsidók helyzete viszonylag biztonságosabb, mint Nyugat-Európában, ahol vannak helyek, amelyek számukra veszélyessé váltak. Ami a személyes biztonságomat illeti – nyíltan zsidónak lenni, zsidó jelképeket viselni – biztonságban vagyok.
De kulturálisan? Kisebbségben vagyok. A történeteim, a nézőpontom, a véleményeim mind kisebbségiek. Semmilyen értelemben nem tartozom a fősodorba, és ebben az értelemben a periférián vagyok, és szenvedek a mainstream politika és társadalmi rétegek miatt.”

Hús nélküli identitás

Szántó, aki 1966-ban született, a Haaretz szerint talán ez egyik legfontosabb magyar-zsidó intellektuális író a világban. Egy róla szóló anekdota – amelyet maga mesélt el, és azóta gyakran így mutatják be nemzetközi interjúkban és rendezvényeken – úgy tartja, hogy ő „az utolsó magyar-zsidó író”. Mint aki a modern zsidó identitással foglalkozik Közép-Európában, komoly feladatokat vállalt magára. „Nagyon remélem, hogy egyszer a könyveimet is lefordítják héberre” – mondja Szántó. „Verseimet korábban már lefordították, de a prózát még nem. Korábban azt mondták nekem, hogy az izraeli könyvpiac főként az angol nyelvű, vagy legfeljebb a német nyelvű irodalomra figyel. Nehéz egy kis nyelv írójának lenni, akit egy még kisebb nyelvre fordítanak.” Amíg könyvei nem jelennek meg héberül, Szántó továbbra is a második világháború utáni zsidó élet láthatóvá tételéért dolgozik Európában, egy olyan közegben, amely ezt nem igazán bátorítja. Így tett akkor is, amikor a szélesebb közönség nem akart erről hallani – és így tesz ma is, Orbán uralma idején.

Szántót a cikk úgy mutatja be, mint aki sok tekintetben a mai közép-európai zsidó közösségeket képviseli. Azokat, akiknek ősei a kommunista rendszerek alatt szenvedtek, majd újra kellett teremteniük zsidó identitásukat, és akik ma politikai nézeteik, Izraellel való azonosulásuk, valamint saját országuk politikája között őrlődnek — olyan ország politikája között, amelynek irányvonalát ellenzik, ugyanakkor tudják, hogy máshol sem jobb a helyzet, csak más okokból.

Szántó, aki nyolc regényt és novelláskötetet írt, költő és műfordító is, valamint 1991 óta a „Szombat” című zsidó magazin főszerkesztője, nemcsak filmes karrierje széthullását élte meg, hanem azt is, hogy antiszemita magyar írók állami díjakat kaptak.

„A kormányunk jobbra próbált kacsintani, miután meggyengült a középen szavazók körében, ezért adtak díjakat antiszemitáknak” – magyarázza. „Ezek az alakok szimbolikus jelentőséggel bírnak ezen szavazók körében, és mivel a hatalom mindent megtesz a győzelemért, a kulturális politika segítségével megpróbálják a szélsőjobbot is megszólítani. Ebben a légkörben a közép-európai vagy transzeurópai történetek, illetve a zsidó nézőpontból született művek senkit sem érdekelnek. A magyarországi zsidók többsége a liberális baloldalhoz tartozik, bár az elmúlt két évben némi változás történt, amely Izraelhez kapcsolódik. Október 7-e, a szörnyű támadás és a borzalmas háború után; a világ reakcióit, az antiszemitizmus emelkedését látva körülöttünk, ugyanakkor a magyar kormány határozott támogatását tapasztalva — az emberek elkezdtek másként gondolkodni.
Hivatalosan Magyarország Izrael közeli szövetségese lett, és egyre több zsidó elfogadja a konzervatív politikát, amely az Orbán-kormányhoz kötődik, Izrael iránti elkötelezettsége miatt. A magyarországi zsidók többsége továbbra is baloldali és liberális, vagy nagyon mérsékelt konzervatív és liberális. Ugyanakkor tudjuk, hogy a kritikus és kérdéseket felvető zsidó megközelítés nem talál szíves fogadtatásra.”

Megpróbáltam megérteni, honnan ered az érdeklődésed a zsidó témák és a zsidó identitás iránt, különösen a háború utáni időszakban. Elvileg könnyebb lett volna kozmopolitább életet élni, nem?

„Az érdeklődésem magyarázata a gyerekkoromban rejlik. Gyerekkoromtól fogva hallottam történeteket a holokausztról, ez volt az én traumám. Mielőtt iskolába mentem volna, apám beszélgetett velem. Azt mondta: Zsidó vagy, és lehetnek emberek, akik ezt nem fogják szeretni. Ha megvernek – üss vissza. Azt is elmagyarázta: A zsidóság kultúra, nép, nincs benne semmi rossz, és nincs ok szégyenkezni miatta, de ne hirdesd. Ez hatalmas teher volt egy hatéves gyerek vállán, mert előtte a beszélgetés előtt semmilyen jel nem utalt arra, hogy valamiben más lennék. Nem volt vallás a családban, nem volt különleges kultúra, sem ünnepek, sem hit. Nem volt semmi, ami pozitív élményt társított volna ehhez az identitáshoz. Valójában ennek az identitásnak nem volt teste, tartalma. Csak később, serdülőkoromban kezdődtek erről beszélgetések, és akkor kezdtem könyveket szerezni, olvasni a zsidó tapasztalatról.”

„Az én zsidóságom és zsidó identitásom olvasásból született” – mondja. „Sokat írtak a holokausztról és az azt megelőző időkről, de nagyon keveset arról, mi történt a zsidókkal utána, különösen a kommunista országokban. Szerettem volna olyan történeteket olvasni, amelyek rólunk szólnak: hogyan éltünk mi, hogyan éltek a körülöttünk lévő zsidók – de nem találtam ilyet. Találtam könyveket arról, hogyan éltek a zsidók a háború után másutt a világban, de soha nem arról, mi történt Közép-Európában. Olvastam Amos Ozt, Bernard Malamudot, olvastam Isaac Bashevis Singert és Philip Rothot – a nyolcvanas évek végén ezek voltak a legaktuálisabb, rám releváns zsidó történetek.
De hiányzott a kortárs történetek világa, a második és harmadik generáció történetei, azoké a zsidóké, akik a mi időnkben éltek, kommunista diktatúrákban. A regényeimet és novelláimat főként a holokauszt utáni történetekből írtam.”

Első könyvét, a Mószert 1997-ben adta ki. Ez egy regény három zsidó családról a prágai perek idején. Öt évvel később jelent meg a Keleti pályaudvar, végállomás című novelláskötete, amely Közép-Európában élő zsidók – és nem csak zsidók – háború utáni életéről szól. Két részt már megjelentetett egy fiktív trilógiából – a harmadik kötet a közeljövőben várható. Ez a regény Franz Kafkáról szól, és arról a kérdésről, mi történt volna, ha nem 1924-ben hal meg, hanem a holokauszt során. Az 1945 és más történetek  című, 2017-ben megjelent kötete szintén a háború utáni zsidó és közép-európai történetekkel foglalkozik. A Európa szimfónia  című 2019-es regénye pedig egy erdélyi és egy német család kapcsolatát dolgozza fel a negyvenes évektől a hatvanas évekig.

Hogyan fogadták Magyarországon az irodalmadat, amely erről az elfojtott történelemről szól?

„A ’90-es években és az ezredforduló környékén még érezhető volt egyfajta elutasítás ezekkel a témákkal szemben. Az embereknek még mindig problémát okozott írni a hazatérésről, az élethez való visszatérésről. A kritikai hang, az irónia, a szatíra — az a fajta kritikai tónus, amely a túlélők utáni generációkhoz kötődik — gyanakvást váltott ki. 2014-ben, amikor heves közviták zajlottak Magyarország felelősségéről a holokausztban az ország határain belül, az én könyveim fontossá váltak, többen olvasták őket. De közben Magyarország megváltozott.”

Konzervatív liberális

„A magyar zsidók egyik problémája az, hogy szolidárisak akarnak lenni Izraellel. Lojálisak hozzá és elfogadják az izraeli narratívát, másrészt viszont többségükben liberálisak, és politikailag nem azonosulnak Orbánnal” – idézik a cikkben lapunk szerkesztőjét, Politzer Maymon Krisztinát. „Ez egy egészségtelen és kellemetlen helyzet a magyar zsidóság számára. Nem akarják kritizálni Izraelt, másrészt Orbán és Netanjahu kapcsolata sem tesz jót nekik. Amit Orbán elad Netanjahunak, az a “zéró tolerancia” az antiszemitizmussal szemben. Másrészt, mint zsidók, tudják, hogy a zsidókat nem verik meg az utcán, viszont nemzeti díjat adnak közismert antiszemita íróknak, ami ellen a zsidó közösség nyilatkozatban emelt szót. Egy olyan író, mint Szántó, szabadon írhat, de a díjat nem ő kapja, hanem antiszemiták, és a zsidóktól az az elvárás, hogy ezt köszönjék meg.”

„Magyarországon romlik a szólásszabadság helyzete. Ez már olyan mértéket öltött, hogy önálló fogalomként beszélnek ‘orbanizmusról’” – magyarázza Dr. Samuel Barnai, a Héber Egyetem Európa Fórumának és a Ben-Gurion Egyetem Izrael népe története tanszékének oktatója. „Harminc évvel ezelőtt Orbán még fiatal hős volt, aki a kommunizmus ellen harcolt, a fiatal liberálisok mozgalmának egyik vezetője. Ma már a nem-liberális demokrácia szimbóluma – olyan rendszeré, amelyben ugyan tartanak választásokat, de a választások közötti években nehéz lenne valódi demokráciának nevezni az országot. Egy manipulatív rezsimről van szó, amely egyszerre képes az antiszemitizmus ellen harcolni és azt kihasználni, mindezt a hatalom megtartása érdekében. Orbán nem az egyetlen, és még csak nem is az első, aki ezt a módszert alkalmazza. Trump, Erdogan, Putyin, és Netanjahu is hasonló stratégiát követnek. Ebben a helyzetben a zsidók helyzete különösen bonyolult. Magyarországon ugyanakkor nem látjuk azt, amit október 7-e után Amerikában, Európában vagy Ausztráliában – az egyetemeken és azon kívül is – tapasztalható volt. Másfelől viszont egy olyan ember, mint Orbán, aki a fajtisztaságról prédikál, elidegeníti a zsidókat. Ugyanakkor a magyar zsidók ránéznek a szomszédos országokra és más zsidó közösségekre, és azt mondják: ‘Orbán nem angyal, de Magyarországon van Európa egyik legnagyobb zsidó közössége, amely normális zsidó életet élhet.’ És ha zsidó vagy Budapesten, akkor kipában és cicitben is végigsétálhatsz az utcán fényes nappal – próbáld meg ugyanezt Párizs belvárosában.”

A lap szerint érdemes megismerkedni Szántó tapintatos hozzáállásával – mind Magyarországhoz, mind Izraelhez: „A kommunisták bukása után azt hittük, hogy új korszak kezdődik” – sóhajt fel. „Egy ideig valóban egy új korszak következett, tele politikai ütközésekkel, mert a demokrácia végtelen politikai összecsapásokat és konfliktusokat jelent. Az utóbbi évek nehezebbé váltak a háborúk, az iszlám fundamentalizmus és a világban terjedő reakciós, antiliberális gondolkodás miatt. Óvatosan kell eljárni, reálisan kell gondolkodni, nem szabad paranoiássá válni egyik vagy másik politikai gondolat miatt.

A világ különböző részein különböző problémák léteznek. A progresszív kultúra — amit manapság ‘woke’-nak neveznek — szintén intellektuális kihívást jelent. A liberális állam és annak működése is kihívást jelent az írók, gondolkodók számára, akik mélyebb megértésre törekednek, és megpróbálnak kiegyensúlyozottak maradni. Nem vagyok nagy idealista. Az identitásomról alkotott gondolataimat hagyományos forrásokból és a kortárs zsidó tapasztalatokból építettem fel — hagyomány és liberalizmus együtt. Ha iróniával próbálom elemezni önmagamat, azt mondanám: szociálisan érzékeny és liberálisan konzervatív vagyok. Nem hiszek abban, hogy egyetlen ideológia mindent meg tudna magyarázni. A világ különböző időszakai, földrajzi körülményei és helyi politikái magyarázzák a különbségeket — és ezek magyarázzák Közép-Európa elmúlt fél évszázadát is.”

Valaha felmerült benned, hogy esetleg más témákról írj, vagy inkább a fősodorhoz közelebb álló szereplőkre koncentrálj?

„Írtam nem zsidó családokról is, és még akkor is, amikor megpróbáltam könyvből filmet készíteni, elutasítottak. Mondhatsz bármit, de ha kritikus vagy, elveszíted a támogatást a magazinod számára, nem kapsz támogatást egy költséges alkotásra, és el kell döntened, hogy továbbra is bátran kifejezed magad, mert nincs más választásod. Egy írónak néha jó, ha kisebbséghez tartozik. Más szemszögből látja a valóságot, és ez segít abban, hogy érdekesebb perspektívát teremtsen. Kívülállónak lenni társadalmilag nehéz, néha magányosnak és kirekesztettnek érzed magad — de az íráshoz rendkívül hasznos és termékeny kiindulópont. Ebből a nézőpontból új történetek és új hősök születnek, és valami érdekeset és újat tudsz mondani a világnak.”

Sok izraeli úgy tekint Magyarországra, hogy oda tart Izrael is — ha még nem ért volna oda.

„Izraelben jelenleg az ideológiai vita heves és súlyos, nehéz és fájdalmas. Szinte mindig nehéz írónak lenni ilyen helyzetben, néha még félelmetes is. Mindig is azt éreztem, és ma is azt érzem, hogy egyetlen dologért vagyok felelős: az igazságért. Azért, hogy elmondjam az igazságot úgy, ahogy én látom — anélkül, hogy bármilyen politikai táborhoz csatlakoznék. A politikai azonosulás káros hatással van az alkotói képzeletre. Néha fel kell állni és egyértelműen reagálni, nyíltan kimondani: egy bizonyos cselekedet helytelen. Néha világosnak kell lenni morális vagy politikai helyzetekben — például ha egy veszélyben lévő vagy támadás alatt álló kisebbséget kell megvédeni. De a teljes ideológiai azonosulás szintén problémás egy író számára. Jó távolságot tartani a politikától és a táborok világától.”

A probléma az, hogy amit mondtál — hogy világosan meg kell szólalni egy politikai vagy erkölcsi helyzetben —, sokan most Izrael esetében mondják. Különösen sok művész, még Izraelben is, úgy véli, hogy Izrael bojkottja elengedhetetlen. Szerintük az erkölcsös álláspont az, amely nem huny szemet Izrael háborús tettei felett.

„Nincsenek kétségeim vagy hezitálásaim azzal kapcsolatban, hogy eljöjjek-e Izraelbe. Ezek az álláspontok a progresszív kultúra legrosszabb termékei, a szélsőséges baloldali woke-kultúra szülöttei, és az ilyen típusú ‘cancel culture’ rossz. Izrael bonyolult és rétegzett társadalom. Izrael nem homogén hely. Azért utazom Izraelbe, mert érzelmi kötelékem van a helyhez, az emberekhez és a földhöz – és számomra sosem volt kérdés, hogy jöjjek-e vagy sem.”