Hogyan válhattunk ennyire közönyössé? – Fotó: AFP / Eyad Baba
Fokozódik a vérontás Gázában, még mielőtt az új hadművelet hivatalosan megkezdődött volna. Tegnapelőtt az izraeli hadsereg 107 embert ölt meg, az egyik legvéresebb napon. Köztük volt 32 kitelepített is, akik ideiglenes menedéket találtak egy iskolában az al-Bureidzsi menekülttáborban – kilencen közülük gyerekek voltak. Miközben az izraeli hadsereg kiürítési figyelmeztetést adott ki egy közeli mecsetre, precíziós bombázói egy menedékké vált iskolát találták el. A helyszínről érkező képek a háború eddigi legmegrázóbbjai közé tartoztak: emberek tucatjai feküdtek vérző sebekkel, haldoklás közben a padlón – már senki sem tudott orvosi segítséget nyújtani nekik. Ahogy mindig, a gyerekek tűntek ki közülük a leginkább.
A gyerekek, természetüknél fogva, ártatlanok. Tiszták.
A Gázából érkező képek a halott gyerekekről – amelyeket oly sokan nem vagyunk hajlandók látni – nemcsak egy zajló katasztrófa dokumentumai. Ezek a képek annak a katasztrófának is a tanúi, amelyet mi okozunk.
Időnként mégis átcsúsznak a tagadás és elfojtás falain, amelyeket oly gondosan építettünk magunk köré. Egy hírfolyamban, egy villanásnyi idegen csatornán – és ott vannak, ott maradnak. Mintha ezek a képek kétségbeesett kísérletei lennének annak, hogy áttörjék azt az őrületet, amely október 7-e óta megszállva tart bennünket. Egy őrületet, amely mára csak egyetlen, hideg és kegyetlen hitet ismétel:
Gázában nincs ártatlan ember.
Ez a logika kísértetiesen emlékeztet Ábrahám alkudozására Szodoma felett. Ha találunk ott tíz igaz embert, talán nem pusztul el az egész város. Ha találunk egyetlen ártatlant – egyetlen gyereket – Gázában, talán még visszafordítható az ítélet. Talán nem kell kollektív végzetet mérni egy egész népre.
És ki lehetne ártatlanabb egy gyereknél?
De úgy tűnik, már 18 ezer halott gyerek sem elég ahhoz, hogy megállítsa a kezünket. Semmi sem állít meg bennünket.
Ez a közöny önmagában is vészjelzés.
Ez már nem csak politika. Ez olyan, mint amikor egy szeretett idős ember összetéveszti a saját gyerekeit. Nem csak feledékenység – hanem mély, visszafordíthatatlan sorvadás.
Kérdezzük meg magunktól: Hogyan váltunk ilyen érzéketlenné? Miért hallgatunk a gyerekek haláláról? És ami még fájóbb: hogyan történhet meg, hogy néha azt látjuk, hogy emberek örülnek ennek?
Ez nem „védekezés”. Ez nem „önvédelem”. Ez valami más. Valami, ami egy központi erkölcsi ideget bénít le bennünk.
Azt mondják nekünk: ez mind október 7-e miatt van. Az aznapi borzalmak, az elmondhatatlan bűnök tették lehetővé, hogy ilyen közönnyel nézzük más gyerekek szenvedését.
Mert – így a kimondatlan logika – ők tették ezt velünk.
Ők tették, hogy mi ilyenek lettünk.
És ezért – hallgatólagosan – ők a felelősek a mi közönyünkért is.
De ha ezt elfogadjuk, akkor pontosan azt tesszük, amit máskor oly határozottan elutasítunk: körülményfüggővé tesszük az erkölcsi ítéletet.
Mert mi is következetesen azt mondjuk: semmi, de semmi nem igazolhatja gyerekek legyilkolását. Semmi nem igazolhatja október 7-ét.
És ha ez így van – akkor muszáj feltennünk a kérdést:
Hogyan lehetséges, hogy ami ott és akkor elfogadhatatlan volt számunkra, az itt és most mégis jogosnak tűnik? Hogyan történhet meg, hogy amit mástól soha nem bocsátanánk meg, azt önmagunknak gond nélkül megbocsátjuk?
Nem szabad, hogy a trauma hangosabb legyen a lelkiismeretünknél. Mert ha egyszer igazoltnak látjuk, hogy másokat összetörhetünk csak azért, hogy újra egésznek érezzük magunkat, akkor már elveszítettünk valamit, amit nem lenne szabad elveszíteni.
És azt nem biztos, hogy vissza tudjuk szerezni.
Értékesítési igazgató, Haifa
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
