Sivatagi ünnep

Chutzpa. Ismerjük ugye, amikor a lépésben haladó forgalomban hirtelen valaki úgy dönt, hogy profi ipszilonfordulást hajt végre, csak mert nem hajlandó kivárni a következő sarkot, ahol ezt normálisan megtehetné.

Vagy amikor valaki véletlenül eléd áll a boltban a sorban, se szó, se beszéd – mert ő siet. Chutzpa.

Aztán van az izraeli chutzpának egy kedvesebb formája is, amikor az unokatestvér úgy dönt, hogy az esküvőjét a Negev legfélreesőbb zugában, az egyiptomi határtól – szó szerint – kődobásnyira rendezi meg.

Ez is chutzpa, de közben kaland is: lesz teve, tábortűz, közös vécé és homok; mindenki ihat részegségig, mert mind ott alszunk majd, nagy beduinsátrakban, helyes kis matracokon. Uram Nadavban felhorgadtak a fiatalkori emlékek, bennem meg a Taglitos, ahol a velünk utazó, fegyveres, elsősegély-hátizsákos fiú és a Kati nevű lány pont egy ilyen beduinsátor sötét sarkában lettek egymáséi.

Szóval bepakoltuk az összes gyereket a nagy fehér autóba, és elindultunk délre. Szépen lassan távolodtunk Givatajimtól, a légiriadóktól, a tanársztrájktól, az apró lakástól, az öreg kutyától, aki már csak hason csúszva tud lemenni a lépcsőn – szóval az összes lelkünkre telepedő tehertől. A sivatagban minden jobb lesz. A kietlen sárga-barna-fehér köves végtelen lassan átemelt minket egy másik létezésbe, ebbe az archaikus világba, ahol szinte látni a nabateusokat tevéiken, ősi folyókat, ahogy lassan hömpölyögve alakítják-faragják a sziklákat, völgyeket.

Az esküvő helyszínén még a telefonok sem működtek, nem volt se wifi, sem G – se négy, se öt, se hat –, csak por, szúrós bokrok és tevék, persze. Kezdődhetett az ünnep a csinos, fehér ruhás menyasszonnyal, az ugyancsak csinos, fehér ruhás vőlegénnyel, akik pont a naplemente alatt mondták ki a boldogító igent a sivatagi chupa alatt – mint annak idején, talán, eleink.

Poharat törtek és rohant mindenki táncolni, enni – élettel ünnepelni az életet –, amikor az elsőt meghallottam.

Ez mi volt? – fordultam uram felé. – Talán gyakorlatoznak, errefelé sok a katonai bázis – mondta. – Péntek este? – kérdezem.

Akkor Gáza.

A menyasszony és a vőlegény épp kézen fogva első táncukat lejtették a barátok és rokonok gyűrűjében, boldogan.

Bumm. Hangzott a következő robbanás. Ha nem figyelt az ember, nem lehetett hallani. De az első után már nem lehetett nem figyelni.

Az önfeledt végtelenből hirtelen, egy pillanat alatt, visszaérkeztünk a mostba.

Gáza alig negyven kilométerre van tőlünk, Egyiptom kétszáz méternyire. Izraelben vagyunk. Ahol háború van. Háborút csinálunk.

Nem én kezdtem – mondja a tízévesem. – Alma kezdte.

De nem számít. Minden távoli robbanás a halált hozza felénk. Hirtelen disszonáns lesz a sivatagi ünnep, már a bor sem segít, a gazdagon terített asztal sem. Megint itt vagyunk, ebben a mi sötét jelenünkben, ami mintha megállíthatatlanul rohanna valami még sötétebb, még visszavonhatatlanabb felé. Mi pedig csak ülünk és nézzük – bénultan, rettegve, tétlen-tehetetlenül.

Éjszaka rémálomból ébredek a sátorban. A gyerekek mellettem szuszognak, csend van. Sűrű köd szállt a tájra, apró vízcseppekbe ütközöm, ahogy a mosdó felé sietek. Megint máshol vagyok, egy világban, ahol csak a sátor, a lábam alatt csikorgó homok és a vécé távoli fényei léteznek.

Hátha tényleg megszűnt minden – kívánom hangtalanul. Hátha elmúlt minden, ami tegnap volt, és holnap egy másik világban ébredünk, ahol a gyönyörű naplementékbe és az érintetlen végtelenekbe soha nem robban bele a valóság.