Jair Golan nem mentegetőzik

Jair Golan, az izraeli ellenzéki Demokrata Párt (a korábbi baloldali Merec és Munkapárt utódpártja) vezetője és volt vezérkari főnök-helyettes a közszolgálati rádiónak adott interjúban élesen elítélte a kormányt és a gázai háborút, ahol többek között ezt is mondta: „…egy épeszű ország nem harcol civilek ellen, nem öl hobbiból kisgyerekeket, és nem tűzi ki célul a lakosság kitoloncolását”. Szavai éles vitát váltottak ki, ezért a nap folyamán Golan a következő, élőben elhangzott nyilatkozatot adta ki:

Salom!
Szeretnék mindenkit emlékeztetni, hogy már 592 napja fogvatartanak Gázában 58 túszt. Mindent meg fogunk tenni, hogy visszahozzuk őket.

A háború Gázában egy eltökélt, erős és helyes válaszként kezdődött a Hamasz aljas támadására – ez egy jogos és szükséges háború volt Izrael biztonságának védelmében.

De amit jogos hadjáratként kezdtünk a biztonság elérése és a túszok kiszabadítása érdekében, az mára – e kudarcos kormány keze által – egy olyan háborúvá változott, aminek nincs sem védelmi, sem nemzetbiztonsági célja.

Amit most Gázában látunk, az nem túszok kiszabadítására irányuló művelet – mert már rég ki lehetett volna hozni minden túszt egy átfogó egyezséggel. És ez nem is a Hamasz megdöntésére irányuló hadjárat – mert ha valóban ez lett volna a cél, akkor már rég el kellett volna kezdeni alternatív kormányzati megoldást fellálítani a mérsékelt szunnita országok segítségével, egy olyan regionális projektként, amely megerősíti Izrael státuszát és biztonságát.

Barátaim, nem ijedek meg a „méreggépezettől”. Sem a kiabálástól, sem a megfélemlítéstől, sem attól, hogy mindenkit, aki mer igazat mondani, azonnal ellenséggé kiáltanak ki.

Megszoktam már, hogy aki nem hajol meg, nem hallgat, nem simul bele az erőszakba – az rögtön ellenséggé válik.

És hiszem, hogy pont azért, mert hallgattunk, hízelegtünk, féltünk, és túl sokáig igazodtunk a szélsőjobboldalhoz, elvesztettük a gerincünket – és ebbe a válságba jutottunk.

Nem szabad többé félnünk. Ezzel tartozunk a túszoknak. A harcoló katonáknak. És Izrael minden polgárának, akik megérdemelnek egy bátor vezetést.

Ma reggel azt mondtam: mi egy józan ország vagyunk, amely nem öl gyerekeket. Amikor a kormány miniszterei gyermekhalált és éheztetést ünnepelnek, azt ki kell mondani.

A kritikám kizárólag Izrael legsikertelenebb kormányát célozta – nem a Cahalt, az izraeli hadsereget.

A feladatunk, hogy biztosítsuk: Izrael megmaradjon józan országnak, amely nem öl gyerekeket – sem hobbiból, sem politikai döntésből.

Legyen világos: a kritikám semmilyen formában nem a Cahal ellen irányul. Újra és újra hangsúlyozom: a bírálatom a kormányt célozza, nem a hadsereget. A Cahal az otthonom és a szívem. Egész felnőtt életemben ott szolgáltam: katonaként, harcosként, tábornokként.

Nem Szmotrics, nem Ben-Gvir, a katonai szolgálatot elkerülő alakok, és főleg nem Netanjahu fogják nekem elmagyarázni, mi a harci etika, és mit jelent megvédeni a hadsereget.

Ezért nem hallgathatok, amikor egy felelőtlen kormány árt a hadseregemnek, rombolja a jogosultságát, és lejáratja a nevét.

Aki valóban a szívén viseli a Cahal sorsát, annak bátorsággal szembe kell szállnia a kormánnyal. Kötelességünk megóvni a hadsereget és a katonáit ettől a veszélyes kormánytól.

Egy olyan kormány, amely szerint a túszokat cserben lehet hagyni, és a gyerekeket éheztetni kell – az egy olyan kormány, amely úgy hangzik, mint a Hamasz szóvivője.

Egy olyan kormány, amely atomfegyvert emleget Gáza ellen – az nem zsidó kormány, és biztosan nem cionista.

Egy olyan kormány, amelynek minisztere szerint október 7. „egy csodás pillanat¹” volt – az egy olyan kormány, amely gyűlöli Izrael népét.

Olyan kormány, aki szerint „a Hamasz az egy vagyon²”, amely szerint a túszok megmentése „nem elég fontos” – az nem Izrael érdekében dolgozik, hanem Katar szolgálatában áll.

Elég volt a félelemből. Elég volt abból, hogy meghunyászkodunk a megfélemlítő erőszak előtt, ami hallgatásra kényszeríti a társadalmat.

Én nem hallgatok – mert a hallgatás egyenértékű a hadsereg cserben hagyásával, a túszok cserben hagyásával, és Izrael elárulásával.

Ezért fordulok most az ellenzéki társaimhoz – ha az izraeli hadsereg fontos nektek, ahogy nekem is, ne működjetek együtt a méreggépezettel.

Ha valóban meg akarjátok menteni az országot – akkor most van itt az ideje, hogy egységbe forrjunk, hazahozzuk az 58 túszt, befejezzük a háborút, és végre – győzzünk.