Single

Megpofozom a szúnyogot és magamat. Meg kell ölnöm őt, mert zavar, hogy zümmög, hogy él, és hogy meg akar csípni. Ha lecsapnám, nem csinálná egyiket sem. Fekszem a szingli matracomon Dror szingli matraca mellett és nem jön álom a szememre. Másodszorra a homlokomra ütök rá, erre elhallgat a zümmögés, de nem tudom, hogy vége van-e a kínnak vagy a szúnyog tart szünetet. 

Nyitott szemmel nézem a sötétet és szélesen hömpölygő folyót képzelek a leeresztett redőny rácsai mögé. Lehet, hogy nem ittam eleget lefekvés előtt, pedig mindig figyelek erre, igaz éppen ma a szokásos altatós tea helyett melatonint vettem be, mert valami erősebb szerre van szükségem. Régóta hatnia kéne, de semmi. Kétségbeesésemben az alvó Drorra próbálok rákapcsolódni, hátha elvisz magával az álmába, egy ritmusra veszünk levegőt, ő öntudatlanul, én kiélesített idegszálakkal, éberen.

Leélhetnék veled egy életet, akkor sem tudnám meg, ki vagy. Hogyan ismerhetnél meg egy másik embert, akiből csak a felszín neked megmutatott része a tiéd. Az éjjel feléd forduló telihold egyik arcát látod csak, rendszerint az árnyékosabbat a homályos foltokkal, és azt is csak arra a néhány lopott órára, amíg rádnéz az égből és az első felhő el nem takarja.

Az iskolai Savuot-ünnepség előtt meglát egy nem szimpatikus anyuka, majd felkiált: „Necah!” Merev arccal és üres tekintettel nézek vissza rá, mert hiába tudom a szó jelentését, a kontextust nem értem el. Örökre?, örökkévalóság?, mit akar tőlem ez a nő, biztosan ő sem tudja. Mit csinálok rosszul. Még az is lehet, hogy a háborúra céloz, vagy talán elharapott egy szót, amit esetleg odagondolt, de nem mondott ki, és nem érzékeli, hogy én ettől el vagyok veszve teljesen. „Ma kore?”, mizu? – kérdezek vissza, remélem, hogy nem bántó hangsúllyal, amiből még az értetlenkedésemet is kihallhatná, amit hiába próbálnék magamba fojtani. Megtanulsz héberül, érted az újság és az irodalom nyelvét, és aztán mint banánhéjon csúszol el egy rosszul megválasztott hangsúlyon. Félreértésről félreértésre egyengeted a sorsod egy idegen országban, aztán feladod az egészet, és már nem akarsz senkit megérteni, legkevésbé saját magadat. És hogy téged majd mindenki félreért, olyan alap, amihez jobb nem hozzányúlni, mert akkor az egész építmény bedől.

„Arra célzott, hogy régen találkoztatok” – mondja később Dror, akinek hiába mondanám, hogy nemcsak ezt a nőt nem értem, de a háborúba ájult ország hullamerevségét sem és a könyörtelenséget, ahogy mindenki úgy csinál, mintha minden a legnagyobb rendben volna, mert ilyen az élet, illetve a halál, ami a szerencsésebbeket harc közben, a rossz helyre születetteket pedig a nap bármelyik percében elragadhatja, otthon vagy az utcán. A halált fel tudom fogni, de az életet nem: az iskolaudvarra kitett egymásnak szoruló kék műanyagszékeket, a tornateremből kihozott fapadokon ülő fehér pólós gyerekeket és a betonfalnak vagy a kapufának támaszkodó szülőket. És az erősítőből bömbölő zenére táncoló, az indulókat hamisan éneklő, de annál lelkesebb negyedikeseket sem Rafi túlteljesítő osztályfőnökével, akit hirtelen olyan közel érzek magamhoz, hogy valami a mellkasomban feszülni kezd, ezért nem megyek oda hozzá az ünnepség végén és nem köszönök neki.

Évről évre nő a szakadék köztem és a szülők között, bár ahhoz, hogy ez a köztes tér a szakadékkal meglegyen, az kellene, hogy akár egyvalaki észrevegyen közülük, de ilyen ritkán fordul elő. A levesfőzés helyett matekórákat követelő orosz anyuka az én emberem, de őt csak a WhatsApp-üzeneteiből ismerem. Ma sem ő, hanem az elvált férje van itt, aki némán ül le mellém és nem mutatja, hogy ismerne, pedig már többször hoztam-vittem a szőkésbarna hajú ideges gyerekét az enyémmel moziba péntek délután, dehát az régen volt, fél év is elmúlhatott már azóta, nagy idő. A nagy testű kaukázusi apuka erős combjának széle a combomhoz szorul, a szőrös fekete karja a vállamat éri, de nem érzékeli a kapcsolódást, vagy csak nem mutatja. A gyerekét videózza ülve, megteheti, mert magasabb, mint az előtte ülők, a mögötte ülőkkel pedig nem gondol. Az ünnepség végén megvárom, amíg komótosan feláll a székből és elválik a teste az enyémtől, akkor mosolygok rá visszafogottan egy hellóval, amire ő is kiprésel egy sziát, ennyiben maradunk.