Irán megtámadásának háttere

Rakéták zuhannak, a tévéstúdiók izzanak, a kommentátorok számolgatják az uránt, mi pedig háromszor is futunk az óvóhelyre hazafias hevületben. Közben valaki a háttérben mentelmi jogot szavaz magának, és befejezi az államcsínyt, amit a „jogi reform” fedőnév alatt elkezdett. Rina Anati Facebook bejegyzése nem fogja megnyugtatni a hazafias lelkeket – de talán végre felébreszti őket.

Minden, amit tudni kell az iráni csapásról, az az, hogy annak semmi köze Irán katonai vagy nukleáris képességeihez. Azok számára, akik megszállottan számolgatják, hány atombombája van Iránnak – nos, elég egyetlen egy, hogy eltörölje Izraelt a föld színéről. Hány gramm uránt dúsítottak, hány reaktoruk van, és milyen közel vannak az atombombához? Mindez irreleváns, mert a támadásnak nincs közvetlen köze Iránhoz, csakis Izraelhez. Vagyis Netanjahuhoz. Mert Netanjahu = Izrael.

Netanjahu pedig egy olyan miniszterelnök, aki ellen büntetőeljárás folyik, akinek most kezdődött el a keresztkérdezése, és a válaszai a „nem emlékszem”-től az „rosszul érzem magam”-ig terjedtek.

Teljes miniszterelnöki irodáját vizsgálja a Sin Bét (izraeli belbiztonsági szolgálat) a Katarral fenntartott kapcsolatai miatt – és kapcsolatok alatt azokat az érdekképviseleteket értjük, amelyek egy terrorizmust támogató állam (amely finanszírozta a Hamászt) pénzeit csorgatták vissza a miniszterelnöki hivatalhoz. Egy olyan koalíció élén áll, amely zsarolással tartja sakkban (látszólagos zsarolással, hiszen senki nem fog kiszállni ebből az álomkoalícióból – az csak erősödik).

A közvélemény túszokat akar hazahozni és véget akar vetni a kilátástalan háborúnak Gázában. Az izraeli és nemzetközi figyelem a gázai humanitárius katasztrófára irányul – mindez a nyakában lihegett, és oda vezette ezt az embert, akire leginkább az jellemző, hogy semmit sem csinál a kisstílű és aljas politikán kívül – hogy megtámadja Iránt.

És a következmények azonnal jelentkeztek: kezdve azzal a nevetséges hadműveleti névvel, amely elsődlegesen azt a narratívát szolgálja, hogy „létünkért és biztonságunkért harcolunk”, miközben ez Netanjahu háborúja a hatalomért.

A tévéstúdiókban mindenki Iránról és ballisztikus rakétákról beszélt, de senki sem beszélt Netanjahuról. A katonai „sikerek” miatti eufóriát még maga a vádlott (ezúttal napszemüveg nélkül) is meglovagolta, majd jött a hamis „együtt győzni fogunk” hangulat, amit Netanjahu a mészárlás és a kolosszális kudarc óta próbál elültetni az emberekben – melyek az ő nevéhez kötődnek.

Talán ez volt a legrövidebb eufória, melyet az izraeli társadalom valaha is átélt. A katonai képességeink iránt érzett hurráhangulatot felváltották a pusztítás és rombolás képei, halottakkal és sebesültekkel, egy megtört és összeomlott társadalommal, amely semmit nem tud arról, mi történik holnap vagy jövő hónapban – mert senki nem mondja el nekik.

Amit kapnak, az csak az agyuk mosása hamis jelszavakkal: „A nép mint az oroszlán felkel” (háromszor is éjszaka az óvóhelyre), s ezek arra szolgálnak, hogy hazafias érzéseket keltsenek, és elfojtsák a kormány és az élén álló zsarnok elleni bármiféle kritikát.

Ez az eufória, amely olyan gyorsan szertefoszlott, nemcsak azért jött létre, hogy elrejtse Netanjahu hátsó szándékait – amelyek mind rövidtávú politikai érdekekhez, a hatalmához, a bírósági tárgyalásához, és az irodája Katarhoz fűződő közvetlen kapcsolataihoz kötődnek (értsd: az ő saját kapcsolatai) –, hanem hogy végrehajtsa az államcsínyt.

Egy nacionalista, vallási, messianisztikus puccsot, amelyet azok az emberek vezetnek, akiket ő nevezett ki minisztereknek – szélsőséges nacionalisták, bűnözők, terroristák és zsidó rasszisták.

A háborús, biztonsági, gazdasági és kormányzati bizonytalanság az az anyag, amelyből államcsínyeket szőnek. Nincs hatékonyabb eszköz, mint egy háború, hogy lecseréljék a törvényeket „sürgősségi rendeletekre”, a szakembereket „ideiglenes kinevezettekre”, a legfőbb ügyész jogértelmezését – aki az egyetlen hivatalos törvényértelmező, akit a kormány köteles követni – politikailag kinevezett „jogi szakértők” véleményére cseréljék (lásd: Talia Einhorn véleménye Hágáról), és rendeleteket hozzanak a háború leple alatt, amelyek gazdaságilag és alapjogaikban is megnyomorítják a társadalmat.

Vagyis: a háborút kétszeresen is kihasználják – egyszer azért, hogy félelmet keltsenek a társadalomban, bizonytalanságot, és függőséget a hatalomtól; másodszor pedig, hogy e félelem és függőség árnyékában olyan törvényeket vezessenek be, amelyek nem a győzelemért születnek, hanem hogy megfosszák az embereket jogaiktól, és csakis a rezsimet szolgálják.

És a társadalomnak tudnia kell, hogy azok, akik a háborús döntéseket hozzák (értsd: a társadalom elleni döntéseket – kihasználásáról, jogfosztásáról és a kormány jogainak kiterjesztéséről, egészen az elszámoltathatatlanságig), ugyanazok az emberek, akik egyébként is meg akarták tenni mindezt – már a háború előtt – az úgynevezett „jogi reform” címszó alatt, amely valójában egy államcsíny volt.

Csak hát a mészárlás felborította a tervet – most pedig kihasználják a mészárlást, a háborút és a szakadást, hogy befejezzék, amit elkezdtek, a „háború Iránnal” nevű lepel alatt, amelynek a végkimenetele beláthatatlan.

Izrael döntéshozói olyan emberek, akik különböző szakaszaiban járnak a büntetőeljárásnak: gyanúsítottak, vádlottak, bűnözők és terroristák, opportunistákkal kiegészítve – mint Gideon Szá’ar vagy Almog Cohen (és nem, Gideon, te sem vagy jobb – sok tekintetben rosszabb vagy). A kettő kombinációja pusztító.

Ők a hatalmukért és az államcsínyért harcolnak. Vagyis mi harcolunk – ők közülük a legtöbben soha nem is szolgáltak a hadseregben.