A lehetséges iráni forgatókönyvek – Thomas L. Friedman szerint

Péntek 13-án Izrael nagyszabású, komplex katonai támadást indított iráni katonai célpontok ellen, amire válaszul az éjszaka folyamán Irán válaszcsapást intézett Izraelre. Az izraeli-iráni háború első napja után a következő lehetőségeket vázolja fel a The New York Times vezető publicistája.

Az Izrael által pénteken Irán nukleáris infrastruktúrája ellen végrehajtott teljes körű támadást fel kell venni azoknak a sorsfordító háborúknak a sorába, amelyek a második világháború óta újrarajzolták a Közel-Keletet, és amelyeket már pusztán évszámuk alapján ismerünk — 1956, 1967, 1973, 1982, 2023 — és most már: 2025.

Túl korai még megmondani, és a lehetséges kimenetelek száma is túl sokféle, hogy biztosan kijelenthessük, miként fogja megváltoztatni a Közel-Kelet politikai térképét az Izrael és Irán közötti 2025-ös konfliktus. Annyit azonban már most el lehet mondani, hogy a legpozitívabb forgatókönyv — miszerint a háború eseménysorozatok láncolatát indítja el, amely végül az iráni rezsim bukásához és egy tisztességesebb, szekulárisabb, konszenzusosabb kormány létrejöttéhez vezet — és a legnegatívabb forgatókönyv — miszerint a konfliktus lángba borítja az egész térséget és bevonja az Egyesült Államokat is — egyaránt az asztalon vannak.

A két szélsőség között még van egy köztes lehetőség — egy tárgyalásos megoldás — de ez sem marad sokáig nyitva. Trump elnök ügyesen használta fel az izraeli támadást arra, hogy lényegében ezt üzenje az irániaknak: „Még mindig kész vagyok tárgyalni egy békés megoldásról a nukleáris programotok ügyében, és talán érdemes lenne sietnetek — mert a barátom, Bibi T-E-L-J-E-S-E-N beőrült. Várom a hívásotokat.”

A lehetőségek e széles skáláját látva, a legjobb, amit az olvasóknak kínálni tudok, az a kulcsfontosságú tényezők listája, amelyeket figyelemmel kísérek majd, hogy eldönthessem, melyik forgatókönyv — vagy akár egy még ismeretlen — válik valósággá.

Elsőként: ami ezt az Irán és Izrael közötti konfliktust igazán jelentőssé teszi, az Izrael fogadalma, hogy most addig folytatják a harcot, amíg el nem pusztítják Irán nukleáris fegyvergyártási képességét — bármilyen eszközzel.

Irán maga hívta ki ezt, amikor rendkívüli mértékben felgyorsította az urán dúsítását szinte fegyverminőségig. Az irániak olyan szintű titkolózásba kezdtek, hogy még a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség is kijelentette csütörtökön, hogy Irán nem teljesíti a nukleáris fegyverkezés megelőzését célzó kötelezettségeit — ez az első ilyen kijelentés 20 év után. Izrael az elmúlt 15 évben többször is „megcélozta” az iráni atomprogramot, de minden alkalommal — vagy amerikai nyomásra, vagy saját katonai kételyei miatt — az utolsó pillanatban visszalépett. Ezért is lehetetlen túlbecsülni, ami most történik.

Másodszor: a legnagyobb technikai kérdés, hogy vajon az izraeli bombázás — például a mélyen föld alá épített natanzi létesítmény ellen — elegendő lökéshullámot okozott-e az urándúsításhoz használt centrifugákban ahhoz, hogy azok működésképtelenné váljanak. Ha más nem, feltételezhető, hogy Izrael legalább az alagutak bejáratait bombázta, hogy lelassítsa az ott folyó munkát. Az izraeli hadsereg szóvivője szerint Izrael jelentős kárt okozott a natanzi, legnagyobb dúsító létesítményben, de nem világos, hogy a Fordow nevű másik létesítmény milyen mértékben sérült, ha egyáltalán.

Ha Izrael elég komoly károkat okozott ahhoz, hogy Irán átmenetileg felfüggessze az urándúsítást, az már önmagában is jelentős katonai siker lenne.

Harmadszor: legalább ennyire érdekes a régióra gyakorolt hatás — különösen Irán hosszú ideje tartó, romboló befolyása Irak, Libanon, Szíria és Jemen fölött, ahol Teherán helyi milíciákat támogatott és felfegyverzett, hogy közvetve uralja azokat az országokat, és megakadályozza, hogy nyugati irányultságú, konszenzusos kormányok jöjjenek létre.

Irán „halálos szorításának” eltávolítása ezekről a rezsimekről — ami Benjamin Netanjahu döntésével kezdődött, hogy megsemmisíti Irán Hezbollah-milíciáját — már hozott eredményeket Libanonban és Szíriában, ahol új, pluralista vezetők kerültek hatalomra. Bár még törékeny helyzetben vannak, van reményük — Irakban is — ami korábban nem létezett. Az iráni befolyás alóli szabadulás népszerű a helyi lakosság körében.

Negyedszer: Netanjahuval kapcsolatban mindig is feltűnt, hogy stratégiai szinten rendkívül ügyes regionális játszmákban, míg a palesztin kérdés helyi kezelése során szinte stratégiailag inkompetens. Regionális szinten gondolkodása általában mentes az ideológiai és politikai korlátoktól. De amikor Gázáról van szó, döntéseit saját politikai túlélési szükségletei, a palesztin állam létrejöttének minden áron való megakadályozása iránti ideológiai elkötelezettsége, és az izraeli szélsőjobb támogatására való ráutaltsága vezérli. Így süllyesztette bele az izraeli hadsereget Gáza ingoványába — erkölcsi, gazdasági és stratégiai katasztrófába — minden kilépési terv nélkül.

Ötödször: ha azon gondolkodik, miként hat a konfliktus a nyugdíjalapjára, a legfontosabb tényező az, hogy vajon Irán megpróbálja-e destabilizálni a Trump-kormányzatot azáltal, hogy szándékosan az egekbe löki az olajárakat — és inflációt generál a Nyugaton. Például elsüllyeszthet néhány olaj- vagy gáztankert a Hormuzi-szorosban, vagy tengeri aknákat helyezhet el, lényegében blokád alá véve az energiaszállítást. Már maga a lehetőség is megemelte az olajárakat.

Hatodszor: hogyan lehetséges, hogy Izrael hírszerzése ennyire pontosan azonosította és megölte Irán két legfőbb katonai vezetőjét és számos más magas rangú tisztjét? A Moszad és a 8200-as cyber katonai egység valóban kiváló. De ha az igazi titkot akarjuk tudni, nézzük meg az Apple TV+ „Teherán” című sorozatát. Ez egy izraeli ügynök történetét dramatizálja Teheránban. A sorozatból, és a valóságból is kiderül: sok iráni tisztviselő hajlandó Izraelnek dolgozni, mert gyűlöli saját kormányát. Ez megkönnyíti az ügynöktoborzást az iráni elit legfelső köreiben.

Ez nemcsak elsődleges előnyt jelent, például a célpontok pontos azonosításában, hanem másodlagos hatást is kivált: minden alkalommal, amikor Irán katonai vagy politikai vezetői találkoznak, hogy Izrael elleni műveleteket tervezzenek, mindenki azon gondolkodik, vajon az, aki mellette ül, nem izraeli ügynök-e. Ez jelentősen lassítja a tervezést és az újításokat.

Hozzá kell tenni: Irán legfelsőbb vezetője most azt látta, hogy két legfőbb tábornokát — a vezérkari főnököt és a Forradalmi Gárda főparancsnokát — likvidálták. Nyilván tudatában van annak, hogy Izrael akár őt is meg tudná ölni. Feltehető tehát, hogy mélyen egy bunkerben rejtőzködik — ez is lassítja a döntéshozatalt.

Hetedszer: ha Izrael elbukik — azaz ha az iráni rezsim ugyan sebesülten, de képes újjáépíteni nukleáris fegyverkezési képességét, és továbbra is igyekszik befolyása alá vonni arab fővárosokat — az egy elhúzódó kopásos háborúhoz vezethet a térség két legerősebb hadserege között. Ez minden korábbinál nagyobb instabilitást okozna, olajválságokat váltana ki, és arra késztetné Iránt, hogy megtámadja az Amerika-barát arab rezsimeket és amerikai erőket. Ez arra kényszerítené a Trump-kormányzatot, hogy beavatkozzon — nemcsak a háború lezárása, hanem az iráni rezsim bukása érdekében is. És innen már beláthatatlan, mi következhet.

Végül: ellentétben Gázával, Izrael mindent megtett, hogy ne okozzon tömeges civil halált Iráni területen — mert célja az, hogy az iráni nép a saját rezsimjére haragudjon az atomprogramba fektetett erőforrások elpazarlásáért — ne Izraelre.

Netanjahu az akció után angolul szólt közvetlenül az iráni néphez: „Nem gyűlölünk benneteket. Nem vagytok az ellenségeink. Közös ellenségünk van: egy zsarnoki rezsim, amely eltipor benneteket. Közel 50 éve ez a rezsim megfoszt benneteket egy jó élet lehetőségétől.”

Az irániakat valószínűleg nem fogja Netanjahu inspirálni, de nem kérdés, hogy a rezsim már eddig is népszerűtlen volt, és most, hogy katonailag megalázták, kiszámíthatatlan, mi történhet. Ne feledjük: alig három éve, Mahsza Amini halála után a rendszer több mint 20 000 embert letartóztatott, több mint 500-at megölt, köztük többeket kivégzett, hogy elfojtsa a népfelkelést, amelyet az indított el, hogy a „erkölcsrendészet” letartóztatott egy 22 éves nőt, mert nem rejtette el eléggé a haját.

Előretekintve, a történelem két legfontosabb leckéje alapján:

1. Az olyan rezsimek, mint Iráné, erősnek tűnnek — amíg össze nem omlanak. És akkor nagyon gyorsan történik meg a változás.
2. A Közel-Keleten az autokrácia ellentéte nem feltétlenül a demokrácia. Lehet akár elhúzódó káosz is. Ezért bár szeretném látni e rezsim bukását, vigyázzunk a leomló oszlopokkal.

Főkép: Két iráni rakéta egy teheráni kiállításon – Fotó: M. Sadegh Nikgostar