Háború után – egy szociológus elemzése

Így írja le a helyzetet dr. Oz Almog szociológus és történész professzor:

Elnézést, hogy elrontom az ünneplést, de véleményem szerint a veszély most csak fokozódik – nem csökken.
Bár az iráni hírszerzési és légiháborús győzelem eufóriát keltett, a valóság mélyreható elemzése aggasztó veszélyeket tár fel, amelyek Izraelt példátlan létbiztonsági kihívás elé állítják:

a. Az Egyesült Államok kezd belefáradni a történetünkbe, és fogy a türelme. Ez nemcsak a progresszív baloldalt érinti, hanem egyre nagyobb részt a republikánusokat is. Ha újabb támadás következik, csökken az esélye annak, hogy az amerikaiak valós időben kiálljanak mellettünk, ahogyan ezúttal tették.

b. A sértett, megalázott és dühös muszlimok száma világszerte – a Gázai övezettől Törökországon, Algérián át Indonéziáig – ugrásszerűen nő. Sokan közülük bosszút keresnek. Ez Izraelt kiemelt célponttá teszi egy globálissá váló harcban.

c. Az antiszemitizmus soha nem látott méreteket ölt – nem a társadalom perifériáján, hanem újságírók, akadémikusok és nyugati politikusok körében. Izrael ma nem kis, ostromlott államként jelenik meg, hanem megszálló hatalomként, amely népirtást követ el. Ez nemzetközi elszigeteltséghez és katonák, civilek cserbenhagyásához vezethet a kritikus pillanatokban.

d. Irán katonailag és morálisan vereséget szenvedett, de tanulni fog az esetből. A tűzgyűrű stratégiája majdnem sikerült. Ha október 7-én egyszerre támadtak volna az összes proxy-szervezettel együtt – katasztrófa történt volna.

e. A hátország nincs felkészülve egy széles körű és hosszan tartó rakétatámadásra – korlátozott a védelem, és a nagy pusztító erejű, hosszú hatótávú rakéták ellen nincs valódi védekezés. Ha Iránnak lenne légiereje, sokkal rosszabb helyzetben lennénk. Nincs okunk azt gondolni, hogy a közeljövőben nem szerez be ilyet Oroszországtól vagy Kínától. Akárhogy is, a rakétaprogramját a jövőben valószínűleg nem lehet megállítani.

f. Egyre több izraeli érti meg, hogy a modern háború hosszú ostromot jelent (se ki, se be), a létfontosságú infrastruktúrák összeomlását, és a veszteségek megelőzésének korlátozott lehetőségét. Az utóbbi hadművelet során sokan visszatértek az országba, hogy családjukkal lehessenek, vagy mert elfogyott a pénzük külföldön. De a jövőben, aki megérzi a veszélyt és megengedheti magának – inkább kimenekíti a gyerekeit, és időben távozik.

g. A hadsereg kimerült. A tartalékos rendszer kiürült, a fiatalok elvesztik a bizalmukat, az ultraortodoxok pedig továbbra is makacsul elutasítják a szolgálatot. Kétséges, hogy lesz-e egyáltalán hadsereg, amely be tudja majd tölteni a sorokat a következő háborúban.

h. Izrael teljes mértékben a légierőre támaszkodik – védelemben és támadásban egyaránt. Csakhogy a légierő amerikai fegyverekre és kifutópályákra épül. Ez a háború megmutatta: elég egyetlen rakéta, amely átjut a védelmi rendszeren, és hatalmas károkat okoz. Ez bárhol becsapódhat – akár a repülőtereken is –, megbéníthatja őket, és teljesen kiszolgáltatottá teheti az országot.

i. A szélsőséges vallásos jobboldal megerősödött. Ez fokozni fogja a súrlódásokat a palesztinokkal, és veszélyezteti a kapcsolatok stabilitását a térség államaival, például Jordániával, Egyiptommal és Szaúd-Arábiával.

j. A palesztinok újra megmutatták, milyen kulturális közegből jönnek – így a béke álma távolibbnak tűnik, mint valaha. Még ha a jövőben lenne is lehetőség politikai megállapodásra – nehéz elhinni, hogy erről nemzeti konszenzus születne.

k. Az izraeli társadalom kimerült, megtört, és hosszú helyreállításra van szüksége. A társadalmi megosztottság mélyebb, mint valaha. Netanyahu jelenlegi, Iránnal kapcsolatos védelmi sikeréért járó általános elismerés akár vissza is juttathatja őt a hatalomba. Ha ez történik – milliók veszítik el a reményt. Nem fognak elszántan harcolni, talán egyáltalán nem. Nem küldik gyermekeiket harcba, külföldre viszik bankszámláikat, csendben elszivárognak – és nem maradnak itt a döntő pillanatban.
Ez nem valamiféle pánikkeltés – hanem szociológiai diagnózis.

Nem meglepő módon Netanyahu tábora máris melegít a villámválasztások lehetőségére. Hívei szemében újra hősként tűnik fel – mint az egyetlen ember, aki „megmentheti Izraelt”. A múlt bűnei, a mulasztások, a felelőtlenség – mindezt elsöpri a nemzeti adrenalin.

Izrael olyan országgá vált, amely egyetlen nagyzási hóbortban szenvedő vezetőtől függ – jóban és rosszban. A narcisztikus vezető sikerre és bukásra egyaránt hajlamos, mert amikor úgy érzi, veszít a hatalmából, hajlandó nagyobb kockázatokat vállalni. Netanyahu narcizmusa működött a koronavírus és Irán ügyében – de sok más esetben katasztrófába sodort minket.

Ahhoz, hogy Izrael túlélje az előtte álló nehéz időszakot, másfajta vezetésre van szükség. Egyesítő vezetésre. Nem Netanyahuéra – aki ugyan hátrébb tolta az iráni atomfenyegetést, de közben társadalmi szakadék szélére vitt minket.

Ha újraválasztják – az már nem puszta csalódás lesz. Hanem a legveszélyesebb szerencsejáték Izrael jövőjére.

Csak Netanyahu politikai visszavonulása után lehet esély arra, hogy az izraeli társadalom megpróbálja begyógyítani a sebeit, visszanyerje az ép eszét – és közös jövőt tervezzen.