Kertészkedés és növényápolás segít a Beeriből kitelepítetteknek újra kapaszkodót találni az élethez

A közösségi kertben már piroslanak a paradicsomok, rovarok repkednek a bazsalikom virágzata fölött. „A növények megnyugtatnak, de ez nem az otthon.” A sivatag közepén, a Hacerim kibucban kialakított új Beeri-negyedben egy apró megújulási csoda zajlik. A Beeri kibucból kitelepített 700 túlélő – akik átélték a 2023. október 7-i borzalmakat – ideiglenes otthont épít magának: 300 lakókonténerből álló falut. Ela Admati Avital vezetésével – aki három gyermekével együtt egy biztonsági szobában élte túl a támadást, miközben terroristák próbáltak betörni – a közösség virágzó kertté változtatja a sivatagot: közösségi kerttel, több száz kifejlett fával és zöldséggel, virágokkal teli magánkertekkel. A földdel való munka és a természettel való kapcsolat révén ez a megsebzett közösség vigaszt és erőt talál a folytatáshoz – még ha a szívük mélyén továbbra is az igazi otthonukba, Beeribe vágynak vissza, ahová reményeik szerint két éven belül visszatérhetnek.

Jana Pevzner riportja a Haaretzben

Június közepe van a hacerimi kibuc Beeri nevű negyedében. A háború Irán és Izrael között még nem ért véget, de itt már három éjszaka telt el légiriadó nélkül. Ahogy leszáll az este kellemesen hűvössé válik az idő. A szél végigsuhan a kemény földbe ültetett fiatal fák között. Megérinti a légkondicionált konténerekből kilépő emberek és gyerekek fejét, akik sétálni vagy biciklizni indultak, két kutya bundájával játszik, akik kergetőzve rúgják fel a homokot a dombokon, ahol háromszáz új lakókonténer áll. Ezekben férfiak és nők, kislányok és kisfiúk, kutyák és macskák élnek – mind túlélői a felfoghatatlannak, a tiszta gonosznak.

A szomszéd udvarból hallom, ahogy egy anya kérleli a lányát, hogy feküdjön le, mert már nyolc óra elmúlt, a nap is lement. Egy varjúraj repül át a háztetők fölött, ahol az emberek azt csinálják, amit az emberek ilyenkor szoktak. A kislány nem akar aludni. Anyja ölébe ül, és azt mondja neki: „Te vagy az életem.” Mindketten nevetnek.

„Voltatok valaha Beeriben? Láttátok, milyen gyönyörű ott? Kiléptünk a házból, és előttünk volt a természet. Itt viszont szárazság van, itt ez sivatag” – mondja Jair Avital. Negyvenéves, a helyi önvédelmi egység parancsnoka, aki harcolt és meg is sebesült. Sok barátját elvesztette, szörnyű dolgokat látott. Erős és gyengéd ember. Minden reggel futni jár. Repeszek vannak a testében. Az udvari teraszon egy korszerű pizzasütő kemencét állított fel. Most épp pizzát készít. A felesége és két sógornője salátához szeletelnek zöldségeket, a gyerekek trambulinon ugrálnak. Harci repülőgépek szállnak fel és le a közeli támaszpontról.

Ela Admati Avital 39 éves, Jair felesége és három gyermekük édesanyja. „A beeri-i élet nem volt könnyű, de az volt az otthonunk – és mindig is az marad” – mondja. „Amikor belépsz Beeribe, a gondosan ápolt növényzet körülölel. Ehhez szoktunk hozzá, és most nagy a kontraszt. Vannak, akiknek nehezebb ehhez alkalmazkodni. De

emlékszem, milyen örömet okozott az embereknek, amikor itt elültettük az első fákat, és múlt héten először megjelent egy veréb a közösségi kertben, amit én hoztam létre. Ez hatalmas öröm és elégtétel – tudni, hogy élet érkezik egy olyan helyre, ami alig egy éve még puszta homok volt.”

Majdnem egy éve, hogy a Beeriből kitelepített közösség ideköltözött. Mintegy 700 ember hagyta el fokozatosan azt a Holt-tenger melletti szállodát, ahol tíz hónapig éltek. Akkor kezdtek átköltözni ide, amikor ez a terület még építési terület volt – a zölddel teli Hacerim kibuc szomszédságában, de maga a hely csaknem teljesen kopár, fák és növények nélkül.

Ahogy a nap lemegy és a fény lágyul, rásimul a növényekre, amelyek az ablakpárkányokon, kertekben, cserepekben, balkonládákban állnak, vagy közvetlenül a földbe lettek ültetve. Vannak, amelyeket Beeriből hoztak, másokat majd oda visznek vissza, ha eljön az idő. És vannak olyanok is, amelyek itt maradnak – miután azok, akik most itt élnek, végre visszatérhetnek az otthonukba. Abban reménykednek, hogy ez két éven belül megtörténik.

„A beeri-i kertemben harkályok és bülbülök (csicsergő énekesmadarak) fészkeltek, a kolibrik pedig időnként berepültek az ablakon – és ez boldoggá tett” – meséli Sofi Barzon Makai, művész, a Beeri Galéria vezetője, és Ela Admati Avital nővére. Évek óta – Beeriben is és most itt is – segíti a pillangók fejlődését: hálós házat épít a hernyóknak, ahol zavartalanul bábozódhatnak, majd szabadon engedi őket. „Amikor kikelnek, még nedves szárnyakkal a kezedre ülnek, és ott maradnak, amíg meg nem száradnak” – mondja. „Múlt héten láttam egy kék kolibrit a kertben egy fa mellett, amit nemrég ültettem. Csipogott, és néhány nap múlva megjelent a tojó is. Ez nagyon meghatott és megörvendeztetett, mert azok a növények, fák, lepkék, méhek és madarak, amik itt már megjelentek, azt mutatják: élet van bennünk – és mi magunk is életet hozunk létre.”

Tizenkét napig tartott a háború Izrael és Irán között. Az ország középső része bombázás alá került, épületek omlottak össze, emberek haltak meg. Egy héten át egy olyan család otthonában találtam menedéket a saját kis családommal, akiket korábban nem is ismertem – ők pont egy nappal a támadás előtt tértek volna vissza a nyaralásból. Mi, a Givatayimból menekülők az ő lakásukban laktunk, akik maguk is Beeri kitelepítettjei voltak, és most nem tudtak visszamenni az ideiglenes otthonukba. Mindez magában hordozta létezésünk minden abszurditását – de az emberi nagylelkűséget és emberséget is.

Nappal a nap égetett, de a reggeli és esti sétáink során a konténerházak között növényekkel, zöldségekkel, fákkal és bokrokkal találkoztunk – bizonyítékai annak, milyen erő rejlik a természetben, és abban az emberi akaratban, amellyel a túlélők most újraépítik magukat.

A leggonoszabb gonosz

Ela Admati Avital mindig is a növényekkel foglalkozott. Korábban természetgyógyászként és érintésterapeutaként dolgozott. Tíz évvel ezelőtt közösségi kertet akart létrehozni Beeriben – de akkor nem valósult meg. A táskájában azóta is mindig lapul néhány zacskó mag és egy metszőolló.

Ela egy nagy fotelben ülve mesél arról, mi történt vele október 7-én. A ház falait nővére alkotásai díszítik – mindegyikben ott van a természet. A két nővér Angliában nőtt fel egy nagy házban, tele könyvekkel, rózsabokrokkal és fákkal teli kerttel.

Október 7-én reggel, miután a férje elhagyta a házat, hogy harcolni menjen, Ela bement az óvóhelyül szolgáló biztonsági szobába három gyerekével – a legkisebb akkor mindössze kétéves volt. Az ajtó hibás volt, nem záródott rendesen. Ela egy inget kötött a kilincs köré, és belülről tartotta. A terroristák odajutottak, és még ki is nyitották az ajtót, de Ela gyorsan visszarántotta. „Vannak veled gyerekek? Miért nem válaszolsz?” – kérdezték tőle. Ela azonban egy szót sem szólt. Nem tudja, miért mentek el végül – talán a lélekjelenlétének köszönhetően, talán csak szerencséje volt.

„Mindig azt hittem, hogy egyszer majd feldolgozom ezt – de néhány nappal ezelőtt rájöttem, hogy ez soha nem fog megtörténni” – mondja. „Érted, ez azt jelenti, hogy szembetalálkozol a leggonoszabb gonosszal, és egyedül vagy vele. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, ami azon a napon elárasztott – hogy egyedül vagyok a világban.”

A Holt-tengeri szállodában töltött idő alatt egyszer csak

meglátott egy mentacserepet a lányának berendezett sátoróvodában. „Annyira meglepett, hogy valakinek volt lelki ereje és igénye arra, hogy egy cserép mentára gondoljon a teljes összeomlás közepette.

A kislányommal azóta kialakítottunk egy kis szertartást: minden reggel friss mentalevelet szedett, és teát készített belőle nekem – ahogy otthon szokta. Ez is az otthon része volt. És hirtelen ez is eltűnt az életemből.”

Amikor felvették új munkájába, a kibuc projektmenedzseri pozíciójába, az első feladat, amit kapott az volt, hogy hozzon létre egy közösségi kertet. Szakemberek segítségével meg is valósította a szálloda által biztosított földdarabon – ez volt az egyetlen termőföld a környéken. „Évekig sétáltam minden reggel a kibucban, amikor a világ éppen ébredezett, és ezekben a pillanatokban mindig azt éreztem, hogy a világ része vagyok. A kertben végzett munka visszahozta ezt az érzést. Megváltoztatta az életem. Kint lenni a szabad ég alatt teljesen kiemelt a fájdalomból, és nem éreztem a fizikai munka fáradtságát – pedig rengeteg volt belőle.

Látni a nagy fiamat, ahogy fúr, fest, épít – valamit, ami nemcsak magának, hanem másoknak is szól – ez nagyon erőteljes élmény volt.”

A kerttel végzett munka hatására elkezdte tanulni fenntartható ökológiai rendszerek tervezését. Amikor közeledett a költözés Hacerimbe, a főnöke felajánlotta neki, hogy tervezze meg ott is a közösségi kertet.

Most épp ott sétálunk – megállunk egy eperfánál, amelyet sűrűn körbevesz a szőrös szárú mályva, egy gyakori mediterrán növény, amelynek szárai akár három méter magasra is megnőhetnek. Egyenesen állnak, nagy és finom virágokkal megrakva. „Szórtam ide néhány magot, amit egy barátnőmtől kaptam – ezek nőttek ki a fa körül, ami egy nap hirtelen tele lett gyümölccsel, és a gyerekek azóta sem bírnak betelni vele” – meséli.

Ela Admati Avital megmutatja azokat a balkonládákat, amelyekbe az óvodások ültettek növényeket. Apró rovarok köröznek a thai bazsalikom virágai fölött. A fák alatt piroslanak a paradicsomok, sőt, görögdinnyék is teremtek már ott.

„Nehéz volt és rengeteg időt vett igénybe. A gyerekekkel és a családdal együtt építettük fel mindezt, és áthoztuk a kertet a Holt-tengertől ide. Ott a fák hordókban voltak azzal a céllal, hogy majd egyszer átültetjük őket. De itt azt mondtam: elég. A fának földre van szüksége, és nekünk is szükségünk van a fára. Amíg el nem jött az ültetés ideje Hacerim lakói vigyáztak rájuk – öntözték őket. Később további 300 kifejlett fát is hozattam ide. Amikor elakadt a projekt azt mondtam a vállalkozónak: ‘Figyelj, én Beeriből jöttem. Nálunk nem létezik olyan, hogy ne legyenek nagy, árnyékot adó fák.’”

A közösségi kertben veteményeznek, termesztenek, kézműves-foglalkozásokat tartanak. Az emberek este idejönnek leülni, és a szél a paradicsom illatát hozza, enyhe eperaromával keverve.

„A kertben végzett mozgás valósággal gyógyítja a testet és a lelket is” – mondja Admati Avital. „A szabadban töltött idő, az évszakok változásainak megtapasztalása újrakapcsol önmagunkhoz és a környezetünkhöz. Itt látható az élet teljes körforgása. Egy magból növény lesz, abból termés – és ez maga az élet a szemünk előtt. De ez a figyelem megtanít arra is, hogy nem minden van a kezünkben. Adhatunk jó földet, szeretetet, ideális körülményeket – de a magnak megvan a maga ereje, a maga útja.

A kert türelemre nevel és képessé tesz arra, hogy teljesen jelen legyünk abban, ami itt és most történik – hogy érezzük a meleget vagy a hideget, a nedvességet, a föld érintését.

Amit itt csináltam arra indított, hogy elmenjek tanulni terápiás kertészkedést. Számomra az a fontos, amit a közösségben, a kertben érzek. Fontos volt, hogy mi, beeriek magunk építettük és finanszíroztuk a kertet – hogy emlékezzünk rá: képesek vagyunk a saját kezünkkel is dolgokat létrehozni, magunkért.”

Virágot mindenkinek

Péntek délben egy férfi és egy nő elektromos járművel járja a házakat, tele virágcsokrokkal, amelyeket szétosztanak a családok között. Itt pontosan értik, milyen gyógyító ereje van a figyelemnek és a részleteknek.

Elam Maor az önvédelmi egység tagja, aki azon a napon is harcolt, csak akkor kezdett neki a saját veteményeskertjének, amikor már befejezte az egész környék parkosítását. „Volt egy pont, amikor felajánlották, hogy költözzünk be jeruzsálemi épületekbe – a közösség határozottan elutasította. Mi világosan tudtuk, hogy megtartjuk a közösségi elveinket. Mi falusi kibuc vagyunk, ahol a gyerekek szabadon szaladgálnak, mezítláb.”

Mielőtt október 7. bekövetkezett volna Elam Maor nagy szervezeteknél dolgozott projektmenedzserként. A támadás után magára vállalta a kibuc Hacerimbe költöztetésének megszervezését. Ez rendkívül megterhelő feladat volt, tele akadályokkal – de egyúttal sok önkéntes is jött segíteni.

„Ahogy megérkeztünk Hacerimbe megértettem, mennyire fontos otthonérzetet teremteni a darabokra hullott közösségünk számára – egy olyan helyet, ahol újraépítheti magát és megpihenhet. A növényzet számomra kulcsfontosságú volt, mert ez az amit ismerünk, ami megnyugtat – és ami hiányzott.”

„Kertet létesíteni Hacerim sivatagos lösztalaján rengeteg munkát jelent: ásni kell, komposztot elhelyezni, öntözőcsöveket lefektetni több holdnyi területen, és természetesen olyan növényeket kell ültetni, amelyek képesek megélni ebben a környezetben.”

Maor felkereste a Netaat nevű környezetvédő szervezetet, amely zöld és városi közösségi terek létrehozásával foglalkozik, és ötvözi a természetet, a közösségépítést és a gyógyítást. Október 7. óta a szervezet számos projektben vesz részt a Gázai övezet környékén élők megsegítésére. Adományokból működik, cégek és szervezetek támogatásával. Az egyik ilyen támogató a Taglit (Birthright), amely anyagi segítséget és több mint 3000, Izraelbe látogató zsidó fiatalt biztosított a munkákhoz. Egy reggelen a lakók arra ébredtek, hogy több száz önkéntes érkezett – és négy hónapon át dolgoztak itt, fákat és növényeket ültettek 287 kertbe.

Minden kertbe legalább egy árnyékot adó fa, egy vagy több kifejlett citrusféle, valamint két–öt kisebb gyümölcsfa – például mandula, füge vagy gránátalma – került, amelyek az izraeli mezőgazdasági örökség szimbólumai. Emellett minden kertbe több tucat növény is került: fűszerek és gyógynövények, beporzókat és lepkéket vonzó fajok, talajtakaró cserjék és kúszónövények.

Két év múlva elhagyjátok ezt a helyet. Mit érzel azzal kapcsolatban, hogy ennyi energiát fektetsz valamibe, ami ideiglenes?

„Azok a növények amiket elültetek és gondozok, majd másnak fognak örömet adni. Ez az adásról szól. Mi kaptunk – és szeretnénk továbbadni.”

Millió dolláros naplementék

Sofi Barzon Makai négyéves kislánya esténként paradicsomot szed a közösségi kertben, és azokat a biciklire szerelt kosarába pakolja. Az ég rózsaszínbe és lilába vált, valahol a bokrok közt tücsök ciripel. Egyszer csak robbanás hallatszik – a Gázai övezet felől jön, erősen és közelről. A kislány megijed, anyja ölébe ül és szorosan átöleli.

Barzon Makai húsz órán át volt bezárva családjával a pánikszobába. Az alatt az idő alatt elbúcsúzott az élettől. Más emberként jött ki onnan. „A mészárlás utáni hónapokban képtelen voltam alkotni. A depresszió nem enged teremtést. Halott voltam belül, csak egy üres héj. Nem tudtam aludni, mert az összes gondolat amit nappal próbáltam elnyomni, éjjel visszatért. Egy nap fogtam a kislányomat és a páromat, Talt, és elmentünk biciklizni a Holt-tenger parti sétányán. Ott voltak a világ legszebb naplementéi. Néztem őket, és arra gondoltam: mindez millió éve itt van, és én is itt vagyok, része vagyok ennek. Az volt az a pillanat, amikor újra elkezdtem rácsodálkozni a világra. A természet összeköt minket vele – és önmagunkkal.”

Barzon Makai emlékszik, hogy a mészárlás előtti napon még azt gondolta: azok a fénykörök, amik a leveleken átszűrődnek, olyanok, mintha a napot ezer apró kamera obscura vetítené. Szeretett elmerülni bennük, amikor a kertben ült. „Azért ültettem itt fákat, mert azt akarom, hogy ezek a fénypöttyök egyszer majd az ablakomon keresztül is beszűrődjenek” – mondja, miközben fiatal fügefájára mutat a háza előtt.

A látogatás utolsó napján – amikor ugyan már bejelentették a tűzszünetet Iránnal, de még mindig hullottak a rakéták – találkoztam Cvi Alonnal. 75 éves, Argentínában született. A háza előtti kertben áll, és tarka virágokkal teli cserepek fölé hajol. A virágok felesége, Jochi világához tartoznak, aki épp érkezik.

„Mi deluxe menekültek vagyunk – Hacerim közösségének szeretete körülölel bennünket, és lassan kezd ez a hely majdnem otthonná válni… de én óvatos vagyok, mindig csak úgy hívom: az ideiglenes lakás” – mondja.

Cvi és Jochi ideiglenes otthona is tele van virágokkal. A falakon függnek kihímezve és bekeretezve, vagy papírból készültek és vázákban állnak – mind Jochi keze munkái. Egész életében pedagógusként dolgozott, soha nem foglalkozott művészettel, de amikor a Holt-tengeri szállodában laktak, részt vett néhány önkéntes által tartott kézműves-foglalkozáson – és azóta sem hagyta abba az alkotást.

Október 7-én 17 órát töltöttek bezárva a biztonsági szobában. Aznap közeli barátaikat veszítették el, és ismerőseikkel is borzalmas dolgok történtek. „Nagyon erős közösség vagyunk – de nagyon megsebesült” – mondja Cvi, miközben Jochi belép a szobába.

„A növények nélkül már rég halott lennék” – ismétli. „Minden reggel ki kell mennem a kertbe, dolgoznom kell a metszőollóval, leszedni a száraz leveleket. Igen, utána fáj a hátam, de nem érdekel. A Holt-tengernél is tele volt a teraszom cserepes növényekkel. Amikor ide költöztünk, azokat is hoztam. Az egész hely úgy nézett ki, mint egy építkezés, még pergola sem volt, de én kiraktam a cserepeket a ház elé, mert

szükségem van a zöldre, a színekre – ez fontos a léleknek. Vissza fogunk térni Beeribe, de amíg itt vagyunk, nálam virág legyen – kívül is, belül is.”

Shira, négyéves kislány epret szed saját kertjéből, és a kezembe teszi őket. Szeret megkínálni mindenkit, aki arra jár. A nagyapja, Amitai Efrat lenyűgöző veteményeskertet hozott itt létre. Paradicsom, káposzta, édesburgonya, édeskömény, mángold, ötféle bazsalikom, cukkini és padlizsán nő benne, mellette pedig egy banánfa áll. Efrat egy kést is kihelyezett az egyik ágyásra – hogy aki arra jár, bátran vágjon magának valamit. A legtöbb növényt és fát edényekben, hordókban neveli – hogy majd, amikor hazatérhet, magával vihesse őket.

„Amikor idejöttünk, minden vad volt – rókák és kígyók jártak, semmi sem nőtt. Azonnal földet hoztam. Szükségem volt kertre – ugyanolyat akartam, mint amilyen Beeriben volt” – mondja. „Egész életemben kertészkedtem, állatokat gondoztam. Rengeteget tanultam Juval Bartól, akit meggyilkoltak. Ő hozta be a kibucba az újrahasznosítás, a környezetvédelem, az ökológiai kertészkedés gondolatát. Ő kezdett komposztálni – én is tőle tanultam meg. Ő az inspirációm, hogy itt is folytassam. Most azon gondolkodom, hogy méhkaptárt is hozok ide – a méhek kulcsszereplői a kert ökoszisztémájának.”

A növények segítenek abban, hogy otthonosabban érezd magad itt?

„A növények megnyugtatnak. De ez itt nem az otthon.”

Amitai unokája, mint egy kismacska elnyúlik előtte a járdán, és kéri, hogy vegye fel, ültesse a nyakába. Amitai átlépi, mire a kislány felnevet, felpattan és virágokat szed, amelyeket nekem nyújt át – talán ismerkedésképp, talán búcsúajándékként.

A háború egyelőre véget ért, a híradók győzelemről beszélnek – de itt épp most gyászolják Ofra Kidert, aki október 7-én reggeli sétára indult, és útközben elrabolták és meggyilkolták. A holttestét múlt héten hozták vissza Gázából.

„Kettős valóságban élünk: próbálunk normális életet élni, és közben hirtelen jön a hír, hogy egy barátunkat vagy barátnőnket megölték Gázában – és az összetör.

Tartunk egy megemlékezést, majd visszatérünk a mindennapokhoz, de aztán egy év múlva visszakerül a holttest, és el kell temetni. Ezt nehéz elviselni – ahogyan azt is, hogy a túszok még mindig ott vannak. És mégis tudom: ha meg tud hatni egy apró növény az azt jelenti, hogy még van bennem élet. És ez reményt ad.”

Főkép: Ela Admati Avital a hacerimi közösségi kertben – Fotó: Ilan Assayag
Héberről fordította frankpeti