Nakba: a meg nem szűnő katasztrófa

A Zochrot szervezet célja emléket állítani, kutatni és tanítani az 1948-as Nakbát, vagyis Izrael megalakulásakor a palesztinok „katasztrófáját”: elűzésüket, sokuk megölését, menekülésüket. Sorsukat megőrizni és feldolgozni. A Lodban történt Nakba 77. évfordulóján sétát szerveztek a városban, ahol a nyitott, tanulni vágyó és empatikus izraeliek héberül megismerkedhettek az akkori eseményekkel, helyszínekkel.

Hán Hilunál találkoztunk, amit alaposan körbejártam, hosszasan keresgélve, sokáig hiába. Aztán rájöttem, hogy az építési telek és a zárt kerítés éppen az egykori hánt, vagyis karavánszerájt öleli körül. Nehéz megtalálni, gondosan elrejtik máig a város egyik fő nevezetességét a kíváncsiskodó szemek elől…

Az egyik oldalán szép, színes, a másik három oldalon igencsak lepukkant palánk jelzi, hogy majd egyszer parkosított, látogatható lesz ez a történelmi emlék – ma azonban építkezési terület. Hogy mikor, az rejtély; valódi építkezésnek nincs nyoma. Mindez a város kellős közepén.

A láthatatlanná varázsolt, a palánk mögül azért itt-ott kimagasló műemlék mellett egy kicsiny, árnyas parkfélében előadást tartott számunkra Omar al-Aghbari (עמר אלע׳בארי). Ő tapasztalt palesztin politikai nevelő, idegenvezető és aktivista, aki 2006 óta dolgozik a Zochrot szervezetnél. Térképekkel, korabeli dokumentumokkal mesélt Lod–Ramla történetéről és a Nakbáról a városban.

Megtudtuk, hogy 1948. július 11–12-én történt maga az elűzetés. Addigra több tízezer palesztin menekült a megerősített, ellenálló városnak vélt Lodba – Jaffótól Latrunig különböző palesztin falvakból és városokból. Azt gondolták, hogy ezt a térség arab történelmi fővárosaként különösen jelentős helyet a jordán király nem hagyja veszni, hiszen az ENSZ felosztási tervében is az arab állam részének kellett volna lennie.

Azonban sorsára hagyták az arab csapatok, és az alig pár hónapja, május 14-én kikiáltott Izrael Állam katonái átvették felette az uralmat. Abban az évben éppen a ramadán ünnepe zajlott ezekben a napokban, és étlen-szomjan, a tűző napon meneteltek ki a városból a palesztinok az izraeli katonák sorfala között egészen Ramallahig. Közel ötven kilométer az akkori utakon – sokan meghaltak útközben, soha nem értek el Ramallahig.

Mintegy ezren – itt-ott elrejtőzve, illetve a lodi vasútállomás üzemeltetői közül – a városban maradhattak. Ők a régi belváros közepén, az egykori zsúfolt kaszba környékén élhettek egy éven át a szögesdróttal körülvett gettóban, amelyet izraeli katonák őriztek. Fennmaradt róla fénykép is, valamint egy hivatalos irat, amelyben maguk az izraeli–zsidó hatóságok nevezik ezt a területet gettónak.

Később „szabadon” letelepedhettek a városban, csakhogy közben házaikat „elhagyottnak” nyilvánították és átadták zsidóknak, többnyire új bevándorlóknak.

Lod közepén manapság főként parkolóhelyek vannak. 1950-re nagyjából felszámolták, a szó szoros értelmében a földdel tették egyenlővé az egykori arab városközpontot. Parkolóhelyben viszont nincs hiány…

Csak a régi suk, a piac egy-két utcája emlékeztet rá; egy ősi mecset a mameluk korból, a Szent György-templom – hiszen keresztény szempontból is nagyon fontos ez a hely, itt vívott meg a sárkánnyal Sárkányölő Szent György. Aztán a néhány lepukkant utca mellett, bekerítve, egy újabb rom: egy egykori szappangyár maradványai, hiszen ez a hely híres volt az olajbogyókból gyártott szappanáról. Mármint Izrael megalakulása előtt.

Az itteni Nakba legszörnyűbb eseménye egy mészárlás volt. A kiűzetésük előtti napon mintegy százhetvenen az egyik helyi mecsetbe menekültek, ott bezárkóztak – gondolván, hogy egy szent helyen nem érheti őket bántódás. Egy bombával átlőttek a falon, és mindenkit megöltek a Palmach katonái. Megvan annak a katonának a vallomása is – fel is olvasták –, aki leadta a végzetes lövést. Másnap el is indult a tömeg Ramallah felé. A gettóban maradtak egyik munkája a holttestek eltávolítása lett, amelyeket onnan nem messze, a temetőben elégettek. Nem lehetett őket rendesen eltemetni, olyan mértékben összeroncsolódtak a lövedék nyomán. A katona emlékezése szerint „a falra kenődtek”.

Később csatlakoztak az itt meghagyott ezer arabhoz az Askelonból elűzött arabok és beduinok, akiknek a földjét elvették a Negev-sivatagban, s felajánlották nekik, hogy Ramla–Lod városában éljenek. Ma ezekből a csoportokból, illetve leszármazottaikból áll a város lakóinak arab kisebbsége, amely ma mintegy harmadát teszi ki a helyi lakosságnak. 1948 előtt ez egy arab város volt.

Igen, tudom, nekünk – nekem is – személy szerint rengeteg a fájdalmam, felmenőim nagy részét, nem is tudom, hány rokonomat vesztettem el háborúban. Nem is vállalhatok felelősséget azért, ami évtizedekkel a születésem előtt történt. De ha azt akarom, hogy megértsék az én fájdalmamat, nekem is meg kell értenem másokét. Talán ha együtt tudunk majd sírni, akkor új lapot kezdhetünk, és békésebb jövőt építhetünk gyermekeinknek.

Mindezt nehezíti, hogy – ahogyan ma is bőven vannak antiszemiták – a palesztinok elűzése sem ért véget földjükről. A Nakba ma is tart, amikor a Gázai övezetben a palesztinok „önkéntes” távozását követelik a szélsőséges izraeliek, és mindettől nem határolódik el a kormány – sőt, egyre inkább úgy tűnik, az ő utasításaikat követi. Not in my name!

Fotók: Lévai Eszter