Amikor az ember új hazát választ magának, sokáig azt hiszi, hogy majd leveti magáról a régi életét. Mint egy kabátot, amit túlmelegít a sivatagi nap. Új nyelv, új ritmus, új szabályok – és minden, ami mögötte van, elhalványul. Úgy érzi, mindent újra kell tanulnia: a nyelvet, az utcaneveket, a szokásokat. De idővel észreveszi, hogy valami mégis vele marad. Az otthon ízei, dallamai, gesztusai. Az ünnepek illata, a nagymama receptje, a rituálé, amit gyerekként otthon látott – ezek nem tűnnek el, csak új formát öltenek. Talán éppen ez Izrael egyik legszebb arca: a sokszínűség, ami nem olvasztótégely, hanem színes mozaik.
Ezt mutatja be Racheli Sharabi kulturális antropológus izgalmas tanulmánya is, amely a kulturális szinkretizmus – azaz az etnikai hagyományok újjászületésének – jelenségét vizsgálja az izraeli bevándorlók körében. Az új olék nemcsak integrálódnak, hanem magukkal hozzák és újraértelmezik saját hagyományaikat. A kulturális szinkretizmus nem egyfajta „megalkuvás”, hanem kreatív újrateremtés. Egy olyan folyamat, amelyben a származási kultúrák nem elvesznek, hanem új közösségi jelentéssel gazdagodnak – és ezzel együtt alakítják magát az izraeli társadalmat is.
Vegyük például a mimunát – a marokkói zsidók pészach utáni ünnepét. Mára nemcsak közösségi esemény, hanem egyfajta országos fesztivál, amelyen politikusok, műsorvezetők és egyszerű családok egyaránt részt vesznek. Az etióp zsidók Sigd-ünnepe ma már hivatalos izraeli ünnepnap. A volt Szovjetunióból érkezettek a maszlenyicát, a grúziai zsidók a tavaszköszöntőt, a bukharaiak a Navruz újévet hozzák el. A hagyományok nem múzeumi tárgyakká válnak, hanem élő, lélegző ünnepekké – amelyeken együtt eszünk, együtt emlékezünk, és együtt formáljuk a jövőt.
Sharabi kutatásának egyik legérdekesebb megállapítása, hogy mindez nem csupán az első generáció nosztalgiája, hanem identitásformáló aktus. A második – sőt, a harmadik – generáció izraeli születésű tagjai sokszor sokkal tudatosabban keresik a gyökereiket. A fiatalabb nemzedék már izraeli iskolába jár, héberül gondolkodik, izraeli popzenét hallgat, de közben egyre többen fordulnak a szülők, nagyszülők hagyományai felé. A nagymama süteménye egyszer csak felbukkan a startup irodai purimi partin. Ahogy – mindenki nagy örömére – körözöttet vittem a búcsúzó kolléganőnk tiszteletére rendezett tegnapi bulira. A kulturális hagyomány átalakul – és ezzel együtt Izrael is.
Mert a bevándorlók kulturális öröksége Izraelben nem „probléma”, amit kezelni kell, hanem kincs, amit meg lehet osztani. Ez különösen fontos egy olyan országban, ahol a népesség sokféle forrásból tevődik össze – és ahol gyakran éppen a „különbözőség” válik politikai játszmák célpontjává. A tanulmány szerint a kulturális szinkretizmus egyik legfőbb ereje, hogy csökkenti a társadalmi távolságot: ha megízleljük egymás ételeit, együtt ünneplünk, és ismerjük egymás történeteit, könnyebben ismerjük fel a közöset – emberségünk, vágyaink, örömeink hasonlóságát.
A társadalmi befogadás Izraelben nem azt jelenti, hogy fel kell adni a különbözőséget – hanem azt, hogy van hely az asztalnál mindenki számára.
Sharabi úgy látja, hogy az izraeli kultúra nem azért erős, mert egységes, hanem mert sokféle. A közös identitás nem a különbségek eltörlésével, hanem azok elfogadásán és ünneplésén keresztül jön létre. Ez nem mindig egyszerű. Néha kényelmetlen. Néha konfliktusos. De hosszú távon ez az egyetlen út: egy olyan társadalom felé, amelyben nem elviselni kell egymást, hanem kíváncsinak lenni a másikra.
Salátakisérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
