Kalóz

Vasárnap délben a munkahelyről ellopott órában Drorral vagyok az ágyban, amikor csöng a telefonom. Nem veszem fel, aztán harmadikra már igen, ki lehet ez és mit akar, csak nem a ház ég? Az Ofek iskola igazgatónője, Ráhel van a vonal másik oldalán. „Holnap reggel várlak a suliban” – fejezzük be a beszélgetést.

„Hol tanítasz most?” – kérdezi az igazgatónő másnap reggel. Izraeli szokás szerint nem mondta a családnevét a telefonban, amire most már felesleges rákérdeznem, hiszen ismerjük egymást. Egymással szemben ülünk az íróasztal két oldalán, Ráhel az anyajegy után maradt hét öltéssel összevart sebemet nézi az arcomon, de nem mond semmit. A küzdősportok művelése nem veszélytelen, gondolhatja, és talán meg is bánja, hogy bizalmat szavazott nekem az életrajzom alapján. „Milyen korú gyerekekkel dolgoztál eddig, és mit csinálsz azokkal a gyerekekkel, akik nem akarnak részt venni az órán?” Próbálok összeszedetten válaszolni. Jó benyomást tehetek rá, mert behív másnap délután órát tartani, hogy a koronás origami-tanárt helyettesítsem.

Kedd délután fél háromkor az alagsorban lévő óvóhelyen várom az ötödikes lányokat. Az iskola mindenese lerakta a matracokat a terem közepére, az asztalokat és székeket viszont bent hagyta a fal két oldalán, hiába, az óvóhely is tanterem, hiszen Izraelben gyerekből van elég, tornaterem viszont nincs. A tehetséges gyerekeket, akik számára ez az iskola épült, a jó fejük fogja elrepíteni a gimnázium után a katonaság elitalakulataiba, a testükre csak azért van szükségük, hogy megtartsa a fejüket a nyakukon. A tizennyolc lánnyal rendben lezajlik az óra, a tizennégy harmadikos fiú közül ketten-hárman csinálják, amit mondok nekik, a többi bomol, ami nem is csoda nyolc óra tanulás után. Megelégelem a dolgot, és négy matracot elválasztok a többitől, szumózni csak lesz kedvük, ismerik is a játékot, hiszen ezt játsszák állandóan maguktól is: az győz, aki a másikat letolja a matracról, pont, mint az életben. Az éppen szumózó két gyerek jól elvan, a többi pedig szurkol nekik vagy szaladgál, vérmérséklettől függően, aztán egyikük sírva fakad, mert megrúgták a szeme alatt. Hívom a felügyelőt, és kikísérem hozzá a fiút, na tessék, már csak ez kellett, ide sem fognak hívni többet, aztán az óra vége előtt elengedem a fiúkat, menjenek békével.

Szerda reggelre az irodában 19 fokra esik a hőmérséklet. Eli, a hatvanas mizrahi kollégám a kezét dörzsöli, izeg-mozog, kávézik, fél óránként feláll a székéből, hogy járjon egyet. Délre az elektromos borotvája is előkerül, a búgása adja az alaphangot a munkához. A borotválkozás felmelegíti vajon? Nem kérdezem meg tőle. A térdemig lefagytak a lábaim, az orrom is hideg, cselekedni kell, felhívom Ejjalt a logisztikáról, hátha tud valamit. „Mindjárt jövök” – ígéri, aztán tényleg befut nagykabátban, a hasát maga előtt tolva. „Fázol, meleged van, mi a baj?” – kérdezi, miközben néz rám a nagy barna meleg szemeivel a borostája mögül, szívesen felajánlanám neki, hogy borotválkozzon meg nálunk, de visszafogom magamat. „Nem lehet 19 fokban dolgozni, befagy az ember agya is” – mondom neki inkább, hátha meg tudom győzni őt, hogy nem a változó kor női szeszélyével áll szemben. „Vedd le a kabátodat, és ülj le egy kicsit nálunk” – folytatom, de erre nem hajlandó. „Hozom a hidegszakértőt” – mondja, majd így folytatja: „ezek az új épülettel járó szülési fájdalmak, nincs mit tenni”. „Én már szültem, kétszer is, és elég volt, köszi” – válaszolom neki.

- Hirdetés -

Háború van. Az épület hőrendszerét kezelő cég munkatársait behívták tartalékosnak, így nincs, aki kijavítsa a hibákat és világra segítse a gyereket, én mindent értek. Kimegyek a konyhába, hogy teát készítsek magamnak. Az egyik női dolgozó épp forró vizet enged a Tami 4 vízszűrő- és forraló gépből a vizespalackjába, milyen élelmes! Sosem gondoltam volna, hogy behozzam a munkahelyemre a palackomat, de lehet, hogy elkerülhetetlen lesz.

Csütörtök délelőtt megérkezik a szakértőnk és stábja, két fiatal arab fiú. Kinyitják a plafont, belenéznek és elmennek, a létrát ott hagyják középen. „A létrát én is ide tudtam volna hozni” – mondja Eli pikírten. Újra felhívom Ejjalt, mi lesz már. „Nem működik a fűtés nálatok” – ja, vagy úgy, nahát. „És most, hogy ezt kimondtuk végre, mit tegyünk?” – kérdezem tőle. „Legyél türelmes.”

Az élet él és élni akar, a front pedig messze van. Belefásultunk, hogy az elesett katonákról szóló történeteket hallgassuk a rádió reggeli műsorában. Talán majd, ha lesznek, elmeséljük az unokáknak egyszer, hogy milyen volt Izraelben élni a végtelenített háborúban, amikor még megvolt az ország, és talán ráeszmélünk, hogy annakidején milyen könnyen beleszoktunk a háborús hétköznapok új rendjébe, amelyek kifacsarták az ember lelkét. Éltünk, szerettünk és meghaltunk a hátországban, mint lédús narancs az Óváros gyümölcsleves standjának prése alatt a Jaffa-kapunál: éles késsel félbevágnak, kipréselnek és a héjunkat a szemétre vetik, mert még a komposztba sem jó.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.