Mika fél órával korábban érkezett a kávézóba, mint ahogy megbeszélték. Arca kipirult, és remegő kézzel nyitotta ki az ajtót. A pincér udvarias mosollyal fogadta: – Hova szeretne ülni a hölgy? – Itt, a bejárattal szemben tökéletes lesz – válaszolta, és a fiú az asztalhoz kísérte. Leült. – Elegáns hely – jegyezte meg magában. – Az elegancia jó.
Rövid, erős eszpresszót és hideg szódát rendelt. A sarokban, az ablaknál meglátott egy asztalt, rajta aranyszínű kártyával, melyen fénylő fekete betűkkel ez állt: „Foglalt.” – Ez lesz az, amit ő rendelt nekünk – gondolta elégedetten, hiszen innen mindent jól belátott.
Mika végigpásztázta a kávézó vendégeit. Onnan majd őt is jól látja, amikor elfoglalja a foglalt asztalt. Úgy döntött, nincs szüksége a vállára terített vörös sálra, az előre megbeszélt ismertetőjelre. Meglepi őt – így érdekesebb lesz.
Minden kézben van. Most elkészítheti a szokásos pro és kontra listáit. Ez segíteni szokott, amikor döntés előtt áll. Elővette a táskájából a lapot, amelynek tetejére előre felírta: „Egyedülálló.” – Egyedülálló! – mondta ki hangosan, hogy hallja a hangzását. Keménynek érezte. – A nevem Mika, és egyedülálló vagyok – suttogta.
Úgy csengett, mintha árcédulát akasztottak volna rá, mintha egy tábla lebegne a feje felett: „Akció! 50% kedvezmény csak ma!” A szóban a „d” betű kemény, rideg hangzású volt. És az életkora? Ötvenöt felett. Jó, nem kell pontosnak lenni, legyen ötven. Vagy negyvenkilenc. Az már idősnek számít egy egyedülállónak, nem?
A lap két oszlopra volt osztva: mellette és ellene. A „mellette” oszlopba azt írta: „A szabadságnak nincs ára, az egyedülálló maga dönt, nem más helyette.” Elképzelte a negyvenkilenc éves egyedülálló Mikát, de hamisnak látta. Ezzel nem tudott azonosulni. – Next – mondta magának, ahogy a fiatalok szokták. Elővett egy új lapot, a másik fölé tette. Erre ezt írta: „Elvált.”
– A nevem Mika, elvált vagyok – suttogta. – Elvált – próbálta ki újra hangosan, hogy hallja a csengését. Olyan volt, mint a hegyek visszhangja. Mit jelent az, hogy elvált? Újra két oszlopot rajzolt, az órájára pillantott: még negyedóra maradt.
„Mellette” – írta a lapra, és az elvált Mikára gondolt. Ő bátor, mert felállt és otthagyta a gazembert, és egyszer sem nézett vissza. Van karrierje, biztos állása nyugdíjig, és nem függ a volt férjétől. Önálló nő, ápolja magát, talán néhány beavatkozáson is átesett, ami előnyére vált. Negyven felettinek látszik, és készen áll egy második felvonásra. Ezek rendben vannak.
„Ellene” – írta a másik oszlopba. „Nos, elvált.” Újra elképzelte az elvált Mikát, most kevésbé kedvező fényben. Rajta van az idő nyoma, közeledik a hatvanhoz. Nincs karrierje, nem is volt soha. Recepciós volt valahol, míg a gyerekek meg nem születtek. Utána a gazember azt mondta: „Kicsim, kár dolgoznod, a ruháid és a bébiszitter többe kerülnek nekem, mint amit keresel. Maradj otthon, neveld a gyerekeket.” Ő pedig így tett. Aztán a gyerekek felnőttek, elköltöztek. És ő? És a férj? Remek. Egy ápolt szőke vagy fekete került mellé, és amikor a sírás, a nyafogás, a megereszkedett mellek unalmassá váltak, kirúgta. Ez olcsóbb volt, mint a plasztikai sebész és a pszichológus. Az elvált a gazdasági függést jelentette, a kétségbeesett keresést egy második esély után. Válogatós akart lenni, de nem volt ideje.
Mikának sem volt ideje. Hőhullám futott át rajta. Új lap: „Özvegy.” – Mika – mondta hangosan, de most kicsit eltért az előre kigondolttól –, az igazi nevem Mika, nem Júlia, ahogy írtam. Özvegy vagyok. A hang lágy, halk, szomorú és végleges. Méltóságteljes. Végre valami, amiért nem kell szégyenkezni. Erre a lapra érdemes időt szánni. Az órája szerint öt perce maradt. A foglalt asztal még üresen állt.
„Mellette” – mormolta, és elképzelte az özvegyet, akinek volt egy csodálatos kapcsolata, amely túl hamar ért véget. A gyerekek kirepültek, ő bankban dolgozik, tisztességes nyugdíjat kap a férje után. Két éve magányban, könnyek között. A végrendelet rendben, mindent ráhagyott. Az özvegy egyedül van, és a szó magával hozza a könnyeket, a hiányt, a fájdalmat.
Sok előnye van az özvegyi státusznak, de az idő sürgette. Kellett volna ellenérveket is írni, de nem jutott semmi eszébe. Ekkor nyílt az ajtó. Egy magas férfi lépett be, tekintélyt sugárzott, farmerben és sportosan elegáns ingben.
– Elbűvölő férfi – suttogta Mika, és visszafojtotta a lélegzetét. A pincérhez fordult, halkan kérdezett valamit, majd a férfi a foglalt asztalhoz kísérte. Nem volt képe a társkereső oldalon, de a leírás stimmelt – sportos test, fekete, fényes haj. Ő az!
Már a kezdetektől élvezte a levelezést vele. Véletlenül talált a társkereső oldalra, egy felugró reklám vezette oda. Olcsó volt, ártalmatlan. Kíváncsiságból regisztrált, de ha őszinte akart lenni, unalomból is. Nemrég küldték korai nyugdíjba, mert leépítések voltak az ügyvédi irodában, ahol titkárnőként dolgozott. A gyerekei rég elköltöztek, körülötte nagy lett a csend. Hiányozni kezdett neki valami. Az izgalom, a kaland, a kiszakadás a rutinból, főleg a romantika. És ekkor talált rá az oldalra.
Először csak néhány férfi profilját nézegette, nem akart beszélgetni velük, találkozásról szó sem volt. Aztán feltűnt neki „A modern Rómeó” – így nevezte magát. Rögtön felkeltette az érdeklődését. Azt írta, világfi, több nyelvet beszél – spanyolul, olaszul, még görögül is – és lovagolni is tud.
Ő válaszként hasonló álnevet választott: „Júlia”, de modern nélkül. Megállapodtak, hogy kép és státusz nélkül leveleznek. „Így érdekesebb” – írta Rómeó. „Mit gondolsz?” Mika nem gondolt semmit. Élvezte, hogy kitörhet a rutinból. Hetekig leveleztek, most pedig végre eljött a találkozó ideje. Már csak azt kellett eldönteni, melyik szó csengése illik hozzá: egyedülálló? Az biztosan nem. Elvált? Elég szánalmas. Özvegy?
Mika felállt, hogy az asztalhoz menjen, amikor a „Özvegy” lap alól előbukkant egy negyedik is: „Házas.” Elfelejtette ezt a lehetőséget. Házas. – Hogy felejthettem el? – mormolta. Még volt egy pillanata kipróbálni a hangzását. – A nevem Mika, házas vagyok – mondta. A szó hívogató volt, de nem kötelező.
Mika már indult volna a modern Rómeó asztalához, de ekkor egy magas, szőke, tökéletesen öltözött nő ült le mellé, és megcsókolták egymást.
– Micsoda fordulat! – gondolta csalódottan. De hirtelen, minden magyarázat nélkül, felszabadultság áradt szét a testében. Szórakozottan nézett körbe a közeli asztaloknál. A pult közelében meglátott egy férfit, sportos testtel, fényes fekete hajjal, egyedül ült, és az óráját nézte.
Mika kezével megérintette a táskájában lévő vörös selyemsálat, és a tapintása enyhe borzongást keltett benne. Intett a pincérnek, elővette a pénztárcáját és kifizette a számlát. A „Házas” lap pro és kontra listáját majd otthon kiegészíti.
Otthon majd ünnepi vacsorát főz, illatos gyertyát gyújt, és amikor a férje hazaér, rémülten megkérdezi tőle: – Elfelejtettem a házassági évfordulónkat?
Mika puszit nyom majd a jobb arcára, és azt mondja: – A házas győzött.
– Miről beszélsz? – kérdezi ő.
– Gyere, vacsorázzunk. Ma egy kis romantikához volt kedvem. Van kedved egy estére a modern Rómeóm lenni? – feleli majd neki.
Agi Katz Regner izraeli író. Első könyve, a „Csak ne tea” széles olvasóközönséget hódított meg, akik további műveket kértek tőle. Azóta megjelent két újabb kötete.
„Egy fiatal, 61 éves, kezdő író vagyok, aki valóra váltotta gyermekkori álmát, hogy író legyen. Az utam nem volt könnyű, és ennek egyik oka az, hogy a héber nem az anyanyelvem, valamint néhány más nehézség is akadályozott. A romániai Szatmárnémetiben születtem, és amikor hatéves voltam, a nagynénjeim megkérdezték tőlem: ‘Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?’ Én pedig habozás nélkül azt válaszoltam: ‘Író.’ Akkor még nem is tudtam, hogy létezik a héber nyelv. Mielőtt 20 évesen Izraelbe érkeztem volna, megpróbáltam még Romániában tanulni a nyelvet, de könnyekkel a szememben mondtam, hogy ezt a nyelvet soha nem fogom megtanulni. És lám, most mégis éppen héberül írtam egy könyvet. Számomra ez azt jelenti, hogy legyőztem a lehetetlent.”
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
