Köln, együttélés és a tiszteletlenség merészsége

Nagy-Britannia csapatának otromba gesztusa a Hatikva alatt többet árult el róluk, mint az izraeli csapatról, amely maga az együttélés és méltóság megtestesítője.

2018-ban az izraeli U22-es kerekesszékes kosárlabda-válogatott „Harcos Anyáiról” írtam – zsidó, muszlim és keresztény anyákról, akik együtt szurkoltak fiaiknak, miközben azok egymás mellett játszottak. Hét évvel később a világ felismerhetetlenségig megváltozott. A háború és a megosztottság sebeket ejtett minden közösségen. És mégis, azok a fiúk, akik akkor még fiatalok voltak, ma férfiak, és továbbra is együtt vannak Izrael válogatottjában. Kapcsolatuk egymással csak még mélyebbé vált, éveken át tartó edzések, kudarcok, győzelmek kovácsolták őket össze, és az egyszerű tény, hogy ebben a sportban együtt nőttek fel. Ami egykor lehetőség volt, ma elköteleződéssé vált. Ami egykor remény volt, ma valóság. A kölni Nemzetek Kupáján Nagy-Britanniával kerültek szembe, a világ egyik legerősebb válogatottjával, és olyan nyílt tiszteletlenséggel, amely inkább az ellenfélről árult el többet, mint róluk.

Az Izrael elleni mérkőzésen a brit játékosok hátat fordítottak a nemzeti himnusz, a Hatikva alatt. Nagy-Britannia, amelyet a világ egyik legjobb csapataként tartanak számon, és amelynek éremgyűjteménye és történelme ezt igazolja, nem a profizmust választotta, hanem a gőgöt. Megalázták nemcsak Izrael himnuszát, hanem egy olyan csapatot is, amely maga egy mozaik: zsidókból, muszlimokból és keresztényekből áll, olyan sportolókból, akik nap mint nap megtestesítik azt az együttélést, amelyet a világ állítólag oly kétségbeesetten keres ebben a térségben.

A helyzet iróniája vastag. Nagy-Britannia, az egykori birodalom, amely rabszolgakereskedelmet űzött, kontinenseket gyarmatosított, és aktívan közreműködött a modern Közel-Kelet káoszának megteremtésében, most volt bátorsága arra, hogy a sportot politikai fegyverként használja egy olyan fiatalemberekből álló csapattal szemben, akiknek egyetlen „bűne” annyi, hogy ugyanazon zászló alatt gurulnak pályára.

Igen, Nagy-Britannia tíz ponttal megnyerte a meccset. Aligha megaláztatás ez Izrael számára, tekintve az ellenfél magas világranglistás helyezését. De azzal, hogy megvetéssel viselkedtek, sokkal nagyobbat veszítettek: a tiszteletet.

Izrael ezzel szemben a lehető legjobb módon válaszolt – a pályán. A következő mérkőzésen a csapat hatalmas hajrával, a negyedik negyedben fordítva 83–80-ra legyőzte Lengyelországot. Nem pusztán a számsor miatt volt jelentős a győzelem, bár Amit Vigoda 26 pontja, Radi Dagamin 21 pontja és Ibrahim Bahou 10 pontja kiemelkedett.

Ez az egész keret közös kitartásának volt köszönhető – azokénak, akik sok játékpercet kaptak, és azokénak is, akik a kispadról buzdították a többieket; a háttérstábé, akik nap mint nap felkészítik őket, és az edzőké, akik már ifiként is mellettük álltak. Lior Dror vezetőedző és Gadi Slovik másodedző – ugyanazok, akik 2018-ban is irányították őket – ismét összefogták a csapatot.

Ez a győzelem az egész csapaté volt, minden kék-fehérben játszó férfié és nőé, a pályán és azon kívül is.

A Nemzetek Kupája felkészülés volt az októberben Szarajevóban megrendezendő Európa-bajnokságra. A sorsolás már elkészült: Izrael és Nagy-Britannia ismét ugyanabba a csoportba kerültek. A történetnek ezzel még nincs vége.

A világ 2018 óta megváltozott. COVID, az orosz–ukrán háború, a növekvő politikai szélsőségek, és itt, Izraelben az október 7-i borzalmak, valamint a folyamatban lévő gázai háború. A világ keményebb lett, kevesebb benne az ártatlanság. És mégis, azon a kölni pályán Izrael kerekesszékes kosárlabda-válogatottja valami alapvetőre emlékeztetett bennünket: méltóságra a sértések közepette, egységre valláson és kultúrán átívelően, és olyan kitartásra, amely túlmutat a politikán.

Ők nem csupán azt képviselik, amivé Izrael válhatna. A mai, széttöredezett világban azt képviselik, amivé az emberiségnek meg kell tanulnia válnia. És talán éppen a „férfiak” a magukat Nagy-Britanniának nevező birodalom maradványaiból, akik hátat fordítottak, tanulhatnának ebből a legtöbbet.

Zimra Vigoda írásának angol eredetije a The Times of Israelben olvasható.
Főkép: Tisztelet kontra elutasítás: az izraeli válogatott felsorakozik, miközben a brit csapat félrenéz – Fotó: Dror Even Zahav

Zimra Vigoda

Zimra Budapesten született, és New York-ban nőtt fel. 1994-ben vándorolt Izraelbe. Az elmúlt két évtizedben különböző profitorientált, illetve nonprofit szervezeteknél dolgozott. Jelenleg kutatás-fejlesztési szakértőként dolgozik a tel-avivi Oktatási Technológiai Központban (CET). Zimra négy gyermek anyja (11-20 éves korig). Különösen inspirálóan hat rá tizenhat éves fia, Amit, akinek mióta egyik lábát térdtől amputálták, szenvedélyes kerekesszékes kosárlabdázóvá vált, mely sportot versenyszerűen űz. Családjával a Negev sivatag egyik településén él.