Uri Misgav a Haaretz-ben megjelent véleménycikkében kifejti, hogy szerinte a dohai légicsapás Izrael történetének talán legőrültebb katonai akciójaként rajzolódik ki. Felteszi a kérdést: melyik ország gyilkoltatja le vadul azokat az embereket, akikkel épp túszai szabadon bocsátásáról tárgyal, miközben azok egy amerikai közvetítéssel kidolgozott megállapodásról és tűzszünetről egyeztetnek? És mindezt azon a területen, amely október 7. óta állandó közvetítőként működik – segített a korábbi megállapodások kidolgozásában is, és ugyanabban a városban látta vendégül a feleket, köztük az izraelieket.
Misgav szerint a válasz egyértelmű: csak egy olyan ország, amely végleg és teljesen elvesztette a józan eszét képes ilyesmire. Eddig Netanjahu, a segítői, a szócsövei és a beépített emberei mindent megtettek, hogy különféle kanyargós és ravasz módszerekkel meghiúsítsák a túszalkukat. A szerző hozzáfűzi: amikor már azt hittük, ennél nincs abszurdabb, jött a következő fokozat – megpróbálni megölni azokat, akármilyen aljasak is, akiknek vissza kellene adniuk a föld alatti alagutakban sínylődő túszokat.
A cikk írója odáig megy, hogy kijelenti: a következő lépés valószínűleg már az lesz, hogy magukat a túszokat ölik meg a levegőből. Talán ez már zajlik is, az egymillió lakosú Gázát érő bombázásokkal, azzal a „hurrikánnal”, amit az ostoba védelmi miniszter, Israel Katz újra és újra ígér. Ez magában foglalja a „terror tornyainak ledöntését”, ahogy Netanjahu henceg – anélkül, hogy felmerülne a kérdés: nem kerültek-e izraeli túszok is a romok alá a több száz „ártatlan” áldozattal együtt.
„Egyszerűen szégyellem, hogy izraeli vagyok” – írja Misgav. Az ország, amelyet szeretett, és amelyre büszke volt hibái és hiányosságai ellenére is, hivatalosan is tébolyult entitássá vált. A szerző értelmezése szerint Izrael támad, rombol, bombáz minden irányban, csak az erőszak nyelvén beszél, teljesen nélkülözi a kifinomultságot, és vak a tettei következményeire – helyi, regionális és globális szinten egyaránt.
Misgav csalódottan szemléli a megalkuvó médiát, amely újra és újra feszes vigyázzba áll, és csorgó nyállal ünnepli a „történelmi akciót” és a „pontos fegyverzetet”, anélkül, hogy megállna feltenni az alapvető kérdéseket: Mi lett az eredmény? Milyen áron? Ez szolgálja Izrael és polgárai nemzeti érdekét (nem Netanjahuét)? Hogyan kapcsolódik mindez a miniszterelnök peréhez, vizsgálataihoz (Katar-gate, tengeralattjárók) és politikai helyzetéhez (halottak, merényletek, közvélemény-kutatások)?
Az ellenzék kapcsán a szerző kiábrándító képet fest: ilyen valójában nem létezik Izraelben a Demokraták párttól jobbra. Jair Lapid siet gratulálni, Gantz és Troper hízelegnek, Bennett tovább rohangál az amerikai és brit stúdiók között, és a kormányt és annak vezetőjét magyarázza, akit elvileg le akar váltani. Misgav szerint számukra a fő gond a „hasbara”, vagyis nem a katasztrofális és bűnös politika, hanem annak magyarázatlansága.
A szerző előrejelzése szerint az Európai Unió mindjárt szankciókat vet ki. Utána jönnek majd a beutazási tilalmak az izraeliekre. A személyes és nemzeti biztonság mélyponton van, izraelieket gyilkolnak merényletekben, égnek el tankokban és páncélozott járművekben – ők pedig „államférfiasságról”, „hasbaráról” és a „szép izraeli” képéről beszélnek, ahelyett, hogy felelősségre vonnák a csődöt okozó gazembereket.
Misgav kiemeli: mindez eltörpül a parancsokat végrehajtók felelőssége és szégyene mellett. Szokás szerint a támadás után megjelentek a hírek arról, hogy a biztonsági vezetők ellenezték azt. A vezérkari főnök ellenezte, a Sabak megbízott vezetője ellenezte, a Moszad vezetője ellenezte, még a Nemzetbiztonsági Tanács vezetője is ellenezte! Az ember vagy sírva fakad, vagy röhögni kezd.
Ellenzik – és végrehajtják. Sírnak – és lőnek. A szerző szerint sok tekintetben az ő bűnük még nagyobb, mint Netanjahué. Tőle már nincs mit várni. Rég eldöntötte, hogy feláldozza a túszokat és még százával a katonákat, csak hogy fenntartsa a háborút és a rendkívüli állapotot, amely megakadályozza bukását. Misgav hozzáteszi: számára a támadás célja a túszok visszaadásának meghiúsítása és a közvélemény elterelése a kudarcairól – és így teljes siker, akkor is, ha végül a vezetőket nem is sikerült megölni.
A szerző végül leszögezi: minden parancsnok, tervező és pilóta, aki részt vett ebben az akcióban, bűnrészes a bűncselekményben. És a fent leírt csőd fényében világos, hogy ez nem fog megállni Teheránnál és Katarnál. A következő célpont nyugodtan lehet Isztambul vagy Kairó. Történelmi támadás, pontos fegyverzettel!
Főkép: A katari főváros szívében megtámadott épület – Fotó: Ibraheem Abu Mustafa / Reuters
Szemlézte: Frankpeti
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
