Ros hasana a hagyományban az ítélet napja – de valójában a kegyelem ünnepe is. A zsidó tanítás szerint ez az a nap, amikor az ember számot vet életével, tetteivel és hibáival, és új esélyt kap arra, hogy folytassa. Nem rideg mérlegelés történik, hanem egy olyan folyamat, amelyben a könyörület és az irgalom ad értelmet az igazságnak. Nem a megtorlás a cél, hanem a helyreállítás, a remény felkínálása. A kegyelem nem az igazság ellentéte, hanem maga az igazság, ahogy Jona rabbi írta: „az igazság a lélek egyik alapja.”1
Ezeket a gondolatokat Jair Aszulin fogalmazta meg nemrégiben, és úgy érzem, érdemes itt, az új év kezdetén megállni mellettük. Mert a kérdés, amit ő felvet, mindannyiunk kérdése: kimondhatjuk-e még a szót – kegyelem?
Mi, a mai Izrael társadalma, egy ilyen év végén – egy véres háború közepén, kettészakadt országgal, a túszok és családjaik elmondhatatlan szenvedésével – joggal érezzük, hogy a helyzet más, mint bármikor korábban. Jogunk van-e az Örökkévalótól könyörületet kérni, amikor mi magunk száműztük a közbeszédből a kegyelem nyelvét? Amikor a politikai szónoklatokban „szuper-Spárta” víziója hangzik el, és a „teljes győzelem” rideg retorikája uralja a nyilvánosságot? Amikor közösségként inkább a büntetésre, a haragra és a bosszúra összpontosítunk, nem pedig az irgalomra és a gyógyításra?
Egy társadalom, amely szégyennek tekinti a könyörületet, amely gyengeségként bélyegzi meg a türelmet és a szolidaritást, elveszíti a lehetőséget arra, hogy maga is kegyelemben részesüljön. Ha nem tudunk helyet adni az irgalomnak a mindennapjainkban – a gyengébbek iránti bánásmódunkban, a háborúról való gondolkodásban, a másik ember fájdalmához való viszonyulásban –, akkor hiteltelenül állunk Isten elé, amikor magunknak mégis ezt kérjük. Az irgalmatlanság kultúrája nemcsak az ellenség felé fordul, hanem lassan belülről emészti a társadalmat: kioltja az empátia hangját, elnémítja a közös felelősség érzését, és kiüresíti a közösségi élet alapvető értékeit.
Az igazi kérdés tehát ros hasana napján nem az, hogy Isten képes-e könyörületet adni, hanem az, hogy mi képesek vagyunk-e újjászületni mint társadalom, amely teret ad a kegyelemnek. Tudjuk-e még értéknek látni a türelmet, a megbocsátást, az együttérzést? Merjük-e elismerni a hibáinkat, és képesek vagyunk-e újra megtanulni a párbeszéd nyelvét, amelyben nem a végső győzelem, hanem az emberi méltóság tisztelete a kiindulópont? Mert ha van jövőnk, az csak ezen az úton nyílhat meg: „Vesszen el az óév minden átka, és kezdődjön az újév minden áldással.”
A kegyelem nem elvont fogalom, hanem stratégiai érték: egy társadalom túlélésének feltétele. Ha képesek vagyunk kegyelmet gyakorolni egymás iránt, ha helyet adunk az irgalomnak a közbeszédben, ha meghallgatjuk a másik fájdalmát, akkor van esélyünk a gyógyulásra. Ros hasana üzenete nem csak vallási, hanem társadalmi is: újrakezdhetjük, de csak akkor, ha nem feledkezünk meg a könyörületről. Ez legyen az imádságunk ebben az új évben: hogy képesek legyünk társadalomként újjászületni, és helyet adni a kegyelemnek – magunkért, egymásért, és a jövőért.
- Rabbénu Jóná, Sááré Tesuvá III/§184 — „…mert az igazság a lélek alapjai közül való”. Forráslink a héber kiadáshoz: Sefaria / Wikisource ↩
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
