A kés az nem fegyver?

Palesztinok tüntetése az al-Aksza mecsett mellett, 2015 - fotó: Ahmad Gharabli / AFP

A palesztinoknak van néhány alap-feltételezése az izraeliekről, melyek valahogy nem jönnek át az arabból a héberbe

“Akkor mivel magyarázod azt, hogy Jeruzsálemben elcsendesedtek a dolgok, míg a területeken nem?” Nemrég egy részletekben jártas izraeli miniszter szögezte nekem ezt a kérdést. Magától értetődő volt a válaszom: “Netanjahu először a Templom hegyen nyugtatta meg a kedélyeket. Kevesebb zsidó látogat oda, lehetőleg azok sem miniszterek, vagy Kneszet képviselők, komoly munka folyik a jordániaiakkal a térfigyelő kamerák felszerelésével, stb.”

Miniszter: Nyilván nem gondolod komolyan, hogy ők tényleg azt hiszik, hogy a zsidók el akarják foglalni a Templom-hegyet.
Én: ?!

Ez a párbeszéd adta a gondolatot, hogy érdemes megvilágítanom a palesztin közbeszéd néhány alapigazságát, melyekhez senki nem veszi a fáradságot, hogy elidőzzön rajtuk. A harmadik intifádának valóban furcsa a jellege, individuális, posztmodern és többrétegű, de alapvetően van néhány egyszerű feltételezés, melyek valahogy nem jönnek át az arabból a héberbe.

  1. “A zsidók le akarják rombolni az al-Aksza mecsetet”. A palesztinok tényleg ezt hiszik. A Templom-hegyre látogató zsidók (köztük választott tisztségviselők) áradatában állami akarat megtestesülését látják, mely szemerkéléssel kezdődik, esővel folytatódik, és nem tudni, mi lesz a vége. Általános felfogás, hogy a miniszterek mindig a kormányt képviselik. Azt a hivatalos személyt, aki kinyilvánítja a szándékát, hogy fel kell építeni a templomot, komolyan kell venni. Ezek a Templom-hegyi látogatások sokkal nagyobb teret kapnak a palesztin médiában, mint az izraeli sajtóban, de ennél is fontosabb, hogy a videók, melyek a közösségi hálózatokon vannak megosztva, roppant virálissá váltak. Ez volt az intifáda kiváltó oka (nem először). Van egy másik, kellemetlen dolog: a folyamatosan ismételt kijelentés, miszerint a zsidók a jelenlétükkel tisztátalanná teszik a helyet. Megfogalmazhatunk egy axiómát: a Templom-hegyi status quo megváltoztatása erőszakhoz vezet. Ez tényleg ennyire fontos nekik.
  2. Van Mennyország, és a mártír az mártír. Az is, aki nyilvánosan ellenzi a késeléses merényleteket, például Abu Mazen, abban a pillanatban, hogy meg kellett magyaráznia (például az Ilana Dayan által készített interjúban) hogy a Palesztin Hatóság mégis miért dicsőíti halála után a gyilkost, azt felelte: “Amikor meghal, mártír lesz […]. Nem tudom, hová jut. Ne kérjétek rajtunk ezt számon”. Visszatérve a késelő fiatalokhoz, azt tapasztaljuk, hogy azok halálosan komolyan veszik a mártírrá válásukat: a bűneiktől való – haláluk előtti – megtisztulástól (például nem kis adósságok visszafizetésétől), ami zökkenőmentes mennybe jutást jelent, egészen a poszterük méretével való foglalkozásig (minden sahidnak van posztere). Életed minél hétköznapibb és banálisabb, halálod annál inkább kompenzálja ezt. A palesztin közbeszédben szinte senki nem kérdőjelezi meg a “sahid” fogalmát. Még a világiak (akik megmaradtak) is rendszeresen használják.
  3. A kés az nem fegyver. A késszúrás szerintük nem erőszakos cselekedet, hanem kétségbeesett tiltakozó aktus. Próbáljunk egy pillanatra palesztin szemmel nézni: konyhakéssel felszerelt palesztin fiú/lány áll katonával, vagy telepessel szemben, a tett öngyilkos mártíromságnak tűnik, mely nem hagy maga után történelmi védjegyet (ellentétben mondjuk az előző intifáda nagy és hatásvadász öngyilkos merényleteivel). Ez számukra személyes, heroikus, olykor szánalmat keltő (a gyümölcskéses lány) tiltakozó cselekedet. És itt jön a következő axióma:
  4. A terroristák közömbösítése a bűncselekmény, ami igazolja a bosszút. A palesztinok szemében az izraeliek – enyhén szólva – aránytalanul reagálnak. Van egy továbbfejlesztett és népszerűbb változat is: a katonák előbb lőnek, aztán kést dugnak az esemény helyszínére. Most nem térek ki a számtalan Facebook-postra, mert én magam hallottam legalább tíz palesztintól a – halálosan komolynak vélt – kés-ültetős összeesküvés-elméletet. A Hebronban sebesült terroristát lelövő, nálunk nagy vihart kavart katona esetét ők szinte vállrándítással fogadták. Szerintük szinte mindig ez a helyzet.
  5. Nincsenek izraeli áldozatok. A merénylet áldozata maga az elkövető. Csak akkor említik az izraeli áldozatot, ha az katona, vagy telepes (utóbbit kicsit kevésbé). Ha izraeli gyerek, vagy nő az áldozat, szinte sosem tudósítanak róla. Mellesleg én nem vagyok benne biztos, hogy nem akarnak róla tudni. Például az arab Al-Mesdar-ban megjelent Dafna Meirről írt cikkünknek több tízezres nézettsége volt (különösen a nők körében). De a média narratívája: a palesztin az ultimatív áldozat. Minden izraeli áldozatra való utalás aláássa ezt a szemléletet.

És a lényeg? Van egy virtuális vas-fal az izraeliek és a palesztinok között. A párbeszéd csak befelé zajlik, nem kifelé. Ezek beszélnek, azok nem értik.

Shimrit Meir – arab nyelven író izraeli újságírónő
forrás: theliberal.co.il