Az új állampolgári ismeretek tankönyv: vallásosabb és kevésbé toleráns az arabokkal

Az Oktatási Minisztérium tegnapelőtt (hétfő) nyilvánosságra hozta az állampolgári ismeretek új “Izrael polgárának lenni” című tankönyvét, ami átírásának kezdetétől, mintegy hat év óta nyilvános vita középpontjában áll.

Kukkants bele a könyvbe

Úgy tűnik, a tankönyv különböző változatait ért nyilvános kritika megtette a magáét. A könyv a Függetlenségi Nyilatkozattal nyit, és magában foglal különböző – zsidó és nem zsidó, vallásos és világi – forrásokból származó idézeteket.
Ezen túl eltávolítottak a szövegből néhány ténybeli hibát, melyekre Yehuda Yaari nyelvi szerkesztő mutatott rá. De felismerhető, hogy a jelenlegi kiadás tendenciája eltér a korábbi kiadást uralótól, és sok olyan elemet hagytak meg a piszkozatból, melyek kritikát váltottak ki.

A könyvben központi helyet foglal el a vallásos világnézet – ami a különböző témákban gyakran idézett bibliai részekben tükröződik. Az első részben, melynek alapja a Függetlenségi Nyilatkozat, a könyv szerzői rámutatnak, hogy “a zsidó nép Erec Izraelben való saját állam jogához” van egy további igazolás, mely hiányzik a Függetlenségi Nyilatkozatból, – “Az Isteni ígéret”. Azt írja erről a könyv, hogy “a nyilatkozat megfogalmazásakor több javaslat is felmerült azon isteni ígéret szövegbe ültetésére, hogy “Nézzétek az előttetek lévő földet, és bírjátok azt, miként megesküdött az Úr a ti atyáitoknak, Ábrahámnak, és Izsáknak.”

A könyv első része egyfajta védőbeszéd Izrael – mint zsidó nemzetállam – létezése mellett. Szerzői a zsidó nemzethez tartozó “etnikai-kulturális”-ként határozzák meg az izraeli nemzetiséget. A tankönyv ezen részében az írók újra és újra ismétlik azt az állítást, hogy ez nem ütközik, és nincs konfliktusban a demokráciával, és csökkentik a probléma kritikus megközelítését. A szerzők világossá teszik, hogy “a világ számos országa, köztük Izrael, a nacionalizmus etnikai-kulturális modelljével azonosul.”

izraelinfo allampolgari ismeretek tankonyv
Az “Izrael polgárának lenni” című tankönyv borítója

A könyv nem utal a Nyugati part telepeseire, egyetlen egyszer sem fordul elő a “telepek” kifejezés. Egy kevés, és nem igazán komoly utalás van a Júdeában és Szamariában történő zsidó letelepedésre.
A demokratikus politikai kultúráról szóló fejezetben a politikai tiltakozásokkal kapcsolatban például azt írják, hogy “a hetvenes-nyolcvanas években a Gus Emunim mozgalom tiltakozása Júdeában és Szamariában való építkezéshez vezetett, mely területek a hatnapos háború óta Izrael birtokában vannak.” Ez a hivatkozás nincs kifejtve, vagy elmagyarázva. A “telepes” szó csak egy Ahmed Tibi arab Kneszet képviselőt idéző kis említésben fordul elő.

Az izraeli politikai pártokról és érdekcsoportokról szóló fejezetben kifejtik, hogy a “héják táborához tartozók általában a nagy Izrael mellett vannak, ellenzik a területi engedményeket Ciszjordániában, Kelet-Jeruzsálemben és a Golán-fennsíkon, míg mások kisebb engedményeket megengednének. Az ellenállás abból a felfogásból ered, hogy ezek a területek a zsidó nép ősi földjei, és azon meggyőződésből, hogy ezek ellenőrzése elengedhetetlen Izrael biztonsága szempontjából… A héják szerint a területi engedmények nem segítik elő a békét, sőt éppen az agressziót ösztönzik.” Ezzel szemben “a galamb táborhoz tartozók szerint Júdea és Szamaria, valamint az ott élő palesztinok feletti uralom erkölcsileg elfogadhatatlan megszállás. Arra is hivatkoznak, hogy a demokratikus és zsidó állam biztosításának  demográfiailag egyedül lehetséges útja – a területektől való elszakadással két állam létrehozása a két népnek, melyek békében élnek egymás mellett.”

A nemzet politikai megosztottságáról szóló részben a 67-ben elfoglalt területekkel kapcsolatban megemlíti a könyv, hogy nincs egyetértés a definíciót illetően: “megszállt, vagy felszabadított területekről van szó. Az izraeli zsidók közül sokan szülőföldet látnak ezekben a területekben, és a visszatérésben az atyák földjére való visszatérést látják, ezen túl ezek a területek stratégiai mélységet biztosítanak az államnak, és erősítik annak biztonságát. A más népen való uralkodás problematikája miatt sokan mások – békemegállapodás keretében – inkább kivonulnának ezekről a területekről…” Összességében felületes, és nem mélyreható utalásokról van szó, és nem tárgyalják alaposan a megszállt területeken gyakorolt telepes-politikát, annak történelmét, és Izrael jelenére, valamint jövőjére gyakorolt hatását.

A kisebbségek alsóbb rendű identitásokra osztása

Egy másik figyelemre méltó tendencia a könyvben az izraeli arab közösség, különösen a muszlimok elidegenítése és a negatív hozzáállás.
A nem zsidók al-identitásokra vannak osztva, köztük az arabok, drúzok, cserkeszek és örmények. Annak ellenére, hogy számban az örmények a legjelentéktelenebb kisebbség, a keresztényekkel és a cserkeszekkel szinte azonos arányban vannak említve.

Ezen felül azt írják: “A legtöbb drúz nem tartja magát arabnak”, és “az arabul beszélők legnagyobb része az arab nemzet részeként azonosítják magukat, és nagy többségük palesztinnak vallja magát.” A muszlimok, akik különálló csoportként, mint “az izraeli kisebbségek 83%-a” vannak bemutatva, csak két rövid bekezdésű leírást kapnak, aminek a lényege, hogy diszkriminálják és elnyomják a nőket.

Ugyanakkor a könyvben szinte semmi utalás nincs a nők helyzetére a zsidó társadalomban, és nincs említés a harediek között a nők elleni diszkriminációról sem, mint például a “hadarat nasim” (nők kizárása).

A drúzok szimpatikusabbaknak vannak feltüntetve, és hosszabb figyelmet kapnak a könyvben, talán azért, hogy megpróbálja szembeállítani őket a muzulmánokkal. “A nők egyenjogúságot élveznek, és ellentétben a legtöbb közel-keleti ország gyakorlatával, a drúz nők helyzete egyenrangú a férfiakéval, és egyházi szolgálatot is betölthetnek.”
A könyv azt is megjegyezi a drúzokkal kapcsolatban, hogy azok integrálódtak az izraeli társadalomban, és hogy “egyre több drúz fiatal kerül befolyásos pozícióba: katona- és rendőrtisztek, határőrség, büntetés-végrehajtás, gyártulajdonosok, különboző területeken magánvállalatok, Kneszet-képviselők, sőt még miniszterek és helyettes miniszterek is, továbbá írók, művészek és újságírók.”
A könyv írásában nem vettek részt az arab társadalom képviselői annak ellenére, hogy az az Izrael állami oktatás egészének készült.

Az arab nyelvről azt írja a könyv, hogy “az arab nyelv státusza a nyilvánosságban, miként a jogalkotásban is, nem következetes.” A szakasz végén említésre kerül, hogy “egyes minisztériumok tartózkodnak attól, hogy a hivatalokban arabul nyújtsanak szolgáltatást, és az arabul benyújtott kérelmeknél igénylik azok héberre fordítását.”
A szerzők nem viszonyulnak kritikusan a jelenséghez, és nem jelzik, hogy ez ellentétes a különböző iránymutatásokkal és a jogszabályokkal is, ami olyan érzést kelt, mintha megpróbálnák aláásni az arab, mint Izrael hivatalos nyelvének állapotát.

Prof. Mordechai Kremnitzer, az Izraeli Demokrácia Intézet alelnöke megjegyzi, hogy ” erkölcsi-világnézeti szempontból, ez a könyv anti-polgári tendenciát mutat, különösen az arab közösséggel kapcsolatban. “Mintha – egyfajta republikánus koncepció alapján, de én azt hiszem, a republikánus ötlet torzításával -, kiemelnék az arabokat a közjóból”, mondja. “Szerintem ez anti-polgári és antidemokratikus felfogás, mely – jogosan – fel fog háborítani minden demokráciában hívőt és a világ liberális zsidóit. Ezeket a dolgokat külföldön fegyverként használják majd azok, akik Izrael de-legitimizálásában érdekeltek”,  mondja Kremnitzer professzor.

Az Első Templom és a Holokauszt között

A könyv egész első része során hangsúlyozza a generációkon végighaladó kapcsolatot a zsidók és Izrael között, és a második fejezet elején azt mondja: “a zsidó szuverenitás már korábban létezett Izraelben több ezer évig, az Első és a Második Templom idején. Az évek során azóta is, még a száműzetés időszakában is éltek zsidók Izraelben, és soha nem hagyták el”. Az arabokról, vagy palesztinokról azonban nem jelzik, hogy különleges kapcsolatuk van a földdel, vagy a régióval. Annak ellenére, hogy azt megemlítik, hogy ők voltak a többség az állam megalapítása előtt, úgy tűnik, hogy csak véletlenül vannak ezen a vidéken, és nincsenek itt gyökereik.

A Holokausztot sokszor említik a könyvben, mint a zsidó állam megalapításának, és létezésének igazolását. A negyedik részben, ami “a nemzetállam létezésének igazolásával” foglalkozik, még le is van írva: “a zsidó nép máig vérzik hatmillió fiának legyilkolásától”. Ez a rész tulajdonképpen indokolja Izrael létét jelenlegi formájában, mint etnikai – kulturális nemzetállamot. Dr. Halali Pinson a Ben Gurion Egyetemről, aki a témát kutatja, és kritikai jelentést is írt a fejezetek korábbi verzióiról megjegyzi: “Ahelyett, hogy vitát nyitna a különböző nemzeti, és polgári felfogásokról, ez a fejezet tulajdonképpen a könyv első részének csúcspontját jelenti, amelynek egyértelmű üzenete, hogy ez a modell az érdemesebb erkölcsi szempontból is.” Pinson hozzáteszi, hogy a könyv 180 fokkal megfordítja a liberális felfogásokat úgy, hogy a nemzeti – kulturális modellt igazolják. A kultúrára való jogot, kollektív jogot – ami nem liberális alapokra támaszkodik, Izrael államának, mint zsidó állam létezésének erkölcsi – liberális indokaként tünteti fel.

A nemzetállam létezésének egyik indoklása vallási igazolás, miszerint “Bizonyos vallási felfogások a nemzetállam létében vallási értéket látnak. A zsidó vallás esetében, az elfogadott hozzáállás szerint, Izrael Tórája és a próféták parancsai szerint a zsidó nép köteles zsidó szuverenitást létrehozni, és fenntartani Izrael földjén.”

Több vallás, kevesebb tolerancia
Naftali Bennett oktatásügyi miniszter – fotó: Emil Salman / Haaretz

A könyvben szó esik a bevándorlásról is, amivel kapcsolatban azt állítják a szerzők, hogy az gyengítő tényező a nemzetállam számára. “A bevándorlás gyengíti a nemzetállam, és a domináns nemzet fiai közötti kapcsolatot, és megnehezíti az etnikai – kulturális nemzetállam alapelveinek megvalósítását.” A kulturális változásokat szintén negatív fényben tünteti fel: “A modern technológia, különösen az internet, a közösségi hálózatok, és világkörüli kereskedelmi láncok, a határt átlépő sajtó a világot egy “globális faluvá” változtatják, közös nemzetközi nyelvvel. Példa erre az angol nyelv behatolása sok országba, és a nemzeti nyelvben való károkozása, amikor helyi művészek angolul alkotnak, és írnak, hogy nagyobb közönséghez juthassanak el.”

Vallási identitások a zsidó Izraelben

Az a fejezet, ami “A zsidó Izrael társadalmának vallásos, és világi identitásaival’ foglalkozik, a zsidó társadalmat ortodoxokra, vallásosokra, hagyománytisztelőkre, és világiakra osztja. Az ortodoxok kapják a leghosszabb leírást, és nagyon pozitív fényben tüntetik fel őket anélkül, hogy szó esne a létező konfliktusokról közöttük, és a világi, sőt a vallásos rétegek között, például a bevonulással, és a nők kizárásával kapcsolatban. Az ortodox neveléssel kapcsolatban nem említik az alaptantárgyak oktatásának hiányát, és az ebből fakadó problémákat.

A vallásosokat szintén pozitív fényben tüntetik fel: kiemelik az ország iránti elkötelezettségüket, és: “A vallásosok integrálódnak az ország életébe, a különböző iparágakban, a tudományos életben, a kulturális, és művészeti életben, a médiában, és a hadseregben, és többségük világiakkal vegyes településeken él.” A vallásosokról szóló szöveg mellett van egy további bekezdés a “bölcs tanulólányokról”, amiben leírták: “A női feminizmus, ami a nők számára kialakított Tóra-tanulási keretekben nyilvánul meg, melyek nem léteztek a korábbi nemzedékekben, példa a nyugati értékek elfogadására a vallásos közösségben.”

A világiakról, a legnagyobb csoportról egy különösen rövid szöveg szól, ami nem tartalmaz érdembeli magyarázatot a világiságról. A világi rétegről szóló rész ezzel a címmel kezdődik: “Miért nem pusztán ‘nem vallásosságot’ jelent a világiság”, és teljes bekezdés beszél benne a világiság, és a zsidóság kapcsolatáról: “A világi társadalom jelentős része (akiket a múltban ‘szabadoknak’ neveztek) nemzetiséget, és kultúrát lát a zsidóságban, egy részük kapcsolatot érez a zsidó hagyományokkal. Például: az ünnepeket, mint a zsidó örökség részét ünneplik, de mint családi ünnepeket, és nem, mint Isten parancsát.” Továbbá: “Vannak, akik további szempontokat is adnak hozzá a világiság meghatározásához, mint az ember uralmát a sorsa felett.” – és referenciaként egy lábjegyzetre mutatnak, ami szintén a zsidó kultúrához kapcsolódik: “Meg kell jegyezni, hogy a zsidó forrásokban is létezik az ember uralma saját sorsa felett koncepciója, a szabad választás elvének keretei között.”

Az izraeli etnikai megosztottságról egyetlen bekezdés szól a könyvben, néhány elszórt referenciával együtt. Prof. Yossi Dahan írt ezzel kapcsolatban egy cikket: “A könyv által teremtett párhuzamos világban, az etnikai megosztottságról szóló három elhanyagolható soron kívül, nem léteznek keletiek, és askenáziak Izraelben, nincsenek fejlesztési városok, nincsenek szegény városrészek, nincsenek történelmi konfliktusok a földek, erőforrások, és lehetőségek miatt. A szerzők szerint mindannyian zsidók vagyunk, és miért csináljunk bajt.”

Yitzhak Rabin miniszterelnök meggyilkolásáról is csak néhány nagyon rövid, és felületes bekezdés szól. Azzal együtt, hogy a könyvben szóba kerül a gyilkosság elítélése, a gyilkos Yigal Amirt csak röviden említik név szerint, személyes háttere, és tettének háttere nélkül. Mindjárt ezután van egy feladat idézetekkel, amelyek a gyilkosságról szólnak. Az egyik idézet Prof. Arie Nadleré, aki úgy véli, hogy volt uszítás a gyilkosság előtt, vagy “olyan társadalmi feltételek, amelyek ösztönözték azt a gondolatot, ami a ‘ne ölj’ parancstól való erkölcsi elfordulást okozza, és a gyilkosságot még kötelességként is állítja be.” A másik idézet Menachem Mazuz dolgaiból való, ami miatt Yaari, a nyelvi szerkesztő levélben tiltakozott a miniszternél: “A főügyész Menachem Mazuz azt mondta, hogy nem bizonyított, miszerint Yitzhak Rabin miniszterelnök gyilkossága uszítás eredménye: ‘Nagyon vigyáznék kapcsolatot vonni egy ilyen, vagy olyan esemény, és az uszítás között. Tudom, hogy Yitzhak Rabin miniszterelnök gyilkosságát újra és újra az uszítás egyenes következményeként szokás emlegetni. A mai napig senki sem bizonyította ezt be, és nincs semmi erre vonatkozó indikációnk. Az egyetlen világos dolog, hogy a gyilkosság biztonsági hiba eredménye volt…’ ” A diákokat arról kérdezik, hogy a megszólaltatottak szerint mik a szólásszabadság határai.

A korábbi állampolgársági tankönyvhöz képest történt változás a 90-es évek eleji alkotmányos forradalom kapcsán is érezhető, aminek keretei között fogalmazták meg az emberi méltóságról, és szabadságról, valamint a foglalkozás megválasztásának szabadságáról szóló törvényeket. Erős kritikát nyilvánítanak ki a könyvben ezekkel a törvényekkel kapcsolatban, és alkotmányos forradalomként viszonyulnak hozzá, ami tisztességtelen formában történt a Legfelsőbb Bíróság akkori elnöke, Aharon Barak részéről. Teljes oldal foglalkozik az alkotmányos forradalommal: “A nép nem hatalmazta fel a Kneszetet alkotmány létrehozására, a Kneszet maga nem szándékozott alkotmányt elfogadni, az 1992-ben létrehozott alaptörvények társadalmi vita nélkül születtek, és a Kneszet tagjainak alacsony számú részvételével.” További érv: “A bíróság hozza létre az alkotmányt, de nincs erre felhatalmazva, és nem való, hogy erre felhatalmazott legyen… az a helyzet, amiben bíróság mondja ki az alkotmányt, sérti a demokratikus alapelvet, és a hatalommegosztást.”

A könyv elkészítéséről szóló döntés hat évvel ezelőtt, Gideon Saar oktatásügyi minisztersége, és Zvi Tzameret pedagógiai főtitkársága idején született meg. Most, hosszú várakozás, és a jellegére vonatkozó sok nézeteltérés után megjelenik a könyv, kissé problémás időzítéssel, közvetlenül az Elesettek Emléknapja, és a Függetlenségi Nap előtt. Vannak, akik azt állítják, hogy az Oktatási Minisztérium időzítette a megjelenést erre az időpontra, hogy csökkentse az ezzel kapcsolatos társadalmi vitát.

A “Demokrácia az oktatásban” koalíció sokat tett a könyv munkafolyamatának felfedése érdekében, és nyilatkozatuk szerint: “Annak ellenére, hogy a szakmai, és közéleti tiltakozás jelentős, és fontos változást hozott az új állampolgársági tankönyv tartalmában, a központi hiba ugyanaz maradt: az állampolgárság oktatása közös az összes irányzat számára, és közös megegyezéssel kell felépülnie. A tény, hogy a könyv egyetlen irányzat képviselői által íródott, a többi irányzat kizárása mellett, alapvető változást jelent az állampolgársági oktatásban: az ország zsidó, és demokratikus jellegéről szóló különböző értelmezésekből éles átmenet történik az ország imázsáról való, nem elfogadott döntéshez. Az ország, mint etnikai nemzetállam, republika, vallásos zsidó jellemzőkkel az ortodoxia értelmezése szerint. Ilyen jelentős döntésnek az ország imázsáról társadalmi vita során a Kneszetben kell történnie, és nem egy minisztérium döntése alapján.

Dr. Ricki Tessler, az állampolgársági tudományos fórum tagja, és a téma egyik fontos aktivistája hozzátette: “Az Oktatási Minisztériumnak nincs felhatalmazása annak a vitának eldöntésére, ami a zsidó, és demokratikus ország jellegéről szól, és nincs legitimációja etnocentrikus világképet erőltetni más felfogások képviselőire.”

Haaretz