Huszon-éve még nem volt elfogadott a két országról szóló megoldás. Még berzenkedtünk ellene. Aztán rájöttünk, hogy nem jön el az a reggel, amikor felkelünk és ők már nem lesznek itt. Ők is rájöttek, hogy mi már tény vagyunk, itt vagyunk, és mi sem tűnünk el azon a szép reggelen. Ez van, ezzel kell élni. És élünk vele. Főleg együtt.
Tizenegy-két éves vagyok és Karl May könyveit olvasom salátára, végtelenített ciklusban. Azt játszom, hogy más vagyok. Hogy indián vagyok.
Tizenhárom-négy évesen apu azt mondja nekem, hogy a családom fele zsidó. A másság iránti igényem kielégítve.
Azért Winnetou érdekesebb. Bújom az útleírásokat, álmodom a más helyeket. Kittenberger Kálmán, Teleki Sámuel, Molnár Gábor, később Jane Goodall, Farley Mowat, James Herriot, és naná Gerald Durrell… talán miattuk vagyok Izraelben. Itt a világ minden színe megvan, karnyújtásnyi távolságban. Beleszerettem ebbe a helybe.
A minap kérdeztem a fiúkat, zavarja-e őket valamiben, hogy nem zsidók. Azt mondták semmiben, ők izraeliek. Ahogy egy barátnőnk igazított ki húsz éve: „Nem vagyok zsidó. Izraeli vagyok. Zsidók a galutban vannak.” Meg különben is az osztály fele nem zsidó. A kisebbik szerint az egész. A fiúk túl gyors és túl jól megfogalmazott válaszából tudtam, hogy a dolog foglalkoztatja őket.
„Nem baj” – mondta egyik barátom még otthon, amikor valamiért elmeséltem neki, hogy apu családja zsidó. „Nem baj” – mondta az első ember, akivel az ideérkezésem napján kommunikálni tudtam (magyarul), amikor kérdésére elmondtam, hogy anyu családja magyar.
Kisebbik gyermekem a családkönyvét írta pár éve, mint rendes iskolai feladatot. Nem a nagyobbikét másolta, újított, megalkottuk a családfát a Geni-n, képeket válogatott, írt, nagyon klassz lett. Beadta, és izgatottan vártuk az eredményt. Aztán lógó orral jött haza, gyenge közepest kapott. Másnap „négyszemközt” telefonáltam a tanárnőjének, mi a baj, mit hagytunk ki… tele voltam lelkiismeret-furdalással, hogy miattam szúrta el a gyerek. Aztán azt hittem, rosszul hallok: „A családkönyv a zsidó gyökerekről szól.” Mi pedig a leírás felét a magyar gyökereknek szántuk. Nu… legalább a lelkiismeret-furdalásom elmúlt. A Geni-től később értesítőt kaptam, hogy az adatok alapján Rasi egyenesági leszármazottja vagyok. Mike-ot látványosan ette a sárga irigység. Ezt a gyereket is embernek neveltem. Bosszúból.
Tizenkilenc körül lehetek. Már járunk pár hónapja a sráccal, amikor egy hozzájuk szóló meghívással kapcsolatban váratlanul közlendője támad. Hogy nehogy azt higgyem, ő nem az, csak muszáj volt, orvosi beavatkozás… Gőzöm nincs miről beszél. Tél van és hideg, az eső elől beülünk egy borozóba. Egyre kevesebbet szólok, hallgatom, hova lukad ki. „(…) lopnak, csalnak, hazudnak – mert te ismersz olyan zsidót, aki nem ilyen?” „Igen. Az apámat.”
Azt mondod, nem akarsz „ezekkel” lakni. Ezekkel? Mikor jöttél? Fél éve? Két éve? Húsz? Hatvan? A nagyapja abban a házban született, ott ni. Minimum tisztelet. Kezdetnek a megismerés, a jelen, az élet. Kövek, papírok és eszmék majd utána.
Huszon-éve még nem volt elfogadott a két országról szóló megoldás. Még berzenkedtünk ellene. Aztán rájöttünk, hogy nem jön el az a reggel, amikor felkelünk, és ők már nem lesznek itt. Ők is rájöttek, hogy mi már tény vagyunk, itt vagyunk, és mi sem tűnünk el azon a szép reggelen. Ez van, ezzel kell élni. És élünk vele. Főleg együtt. Igen, mindkét oldalon vannak sebek, de mindkét oldalon értjük már, hogy erővel nem győzzük le egymást. Annyira egymásba gabalyodott a sorsunk, hogy minden, a másiknak okozott csapás bumerángként száll vissza a fejünkre. Egyikünk sem élhet nyugodtan addig, amíg a másikunknál rend nem lesz. Lassan változik a közel-kelet…
Amikor a nagy fiunk született, és a bevonulás került szóba, azt mondtuk: „Ó, az még 18 év, addigra béke lesz.” És egy barátunk megsúgta, hogy ugyanezt mondták, amikor az ő nagy fiuk született. És egy másik, akik ugyanezt mondták, amikor az unoka született. És még egy másik, aki palmahnik volt, amikor a gyerek született… és még egy másik, akivel szinte azonos Sinai-emlékeinket emlegetjük, abból a faluból való, ahol a tag mehiresek felégették a mecsetet. A bácsika, aki hajnalonta az út szélén stoppolt rendszeresen, miután evett egy kis olívaolajos-zataros labenét az asszony friss pitájával, a hajnali sötétben ment öt kilométert a trempiádáig, és olyan boldog volt, amikor korholó szavait követően másnap meglátta nálam a reggelire készített szendvicseimet… az ijedt kölyök, aki elvágta az ujját munka közben, de nem mehetett itt orvoshoz, mert éppen zárlat volt a területeken… Generációk mondják itt ugyanezt, és a fiaim nemsokára bevonulnak.
Tizenvalahány éve lakhelyet kerestünk, izraeli létünk reménybeli végleges állomását. Két mosávot szemeltünk ki, a befogadó bizottság meg is interjúvolt bennünket, aztán elég gyorsan megkaptuk az elutasító választ. Nem hivatalos, de megbízható belső forrásból jóval később megtudtam az okot is: nem vagyunk eléggé zsidók, s nem akartak precedenst teremteni a felvételünkkel. Nem velünk volt bajuk, de mivel indokolhatták volna egy esetlegesen jelentkező arab/beduin/cserkesz/drúz család elutasítását, ha a magyarokat/oroszokat/angolokat/svédeket már befogadták?
Pár évvel később egy arab család nem adta fel, és nekik végül sikerült házat venniük. Le a kalappal a kitartás és az elszántság előtt – én örültem, hogy időben kiderült az említett mosávok lakosságának ilyen irányú igénye, és nem lettek a szomszédaink. Nu… legalább ők nem. Nemrég kisvárosunk hangulata fortyogott ugyanebben a témában: évekig akadályozták mindenféle technikai és bürokratikus úton-módon néhány arab család idetelepülését, végül hiába. Precedens már volt.
Nem vagyunk feketék és nem vagyunk fehérek. A hősi színeken túl Izrael történetében vannak sötét foltok, “átmenetileg” elnéptelenedett faluk, ahonnan a “valamitől” megijedt arab lakosság elmenekült, évtizedek óta üresen álló, szétesőben levő épületekkel néhány nagyváros szívében, telepesekkel, akik forszírozták, hogy a seregnek legyen indoka. Az elmúlt évek megvilágításában már nem is annyira egyértelmű győzelmekkel. Egyértelműen hibából elfoglalt területekkel.
Az ország felépült, és nem a Holokauszt jogán. A túlélők fantasztikusak voltak, és újraalkották az életüket. De nem csak ők, sokan mások még. Jöttek keletről és nyugatról, északról és délről, hivatalosan és illegálisan – Izrael jóval több az európai borzalmak emlékénél, és sokkal másabb az európai kultúránál. Európa csak egy vonás benne, talán nem is a legjelentősebb.
És nagyot változtunk az utóbbi húsz év alatt. Már nem a kibucgyerekek a hadsereg gerince, már látszik a hiány a szürkeállomány-utánpótlásban, már hatalmasak a társadalmi különbségek, már gondban van a külkereskedelem, már terhes a vallás monopóliuma, már tele velünk a világ hóczipellője.
Nemrég voltak az önkormányzati választások. Nálunk különösen izgalmas volt, lévén a városka megléte óta szolgáló polgármesterünk most 36 év után úgy döntött, hogy elég, már nem indul többet. Barátnőmmel projektként tekintettünk a dologra, és célul tűztük ki, hogy az összes indulót megismerjük, ezért elmentünk mindegyikük házi találkozójára. Érdekes volt. Az összes találkozón ugyanazok a témák merültek fel: oktatás, munkahelyek, kultúra, a fent említett arab lakosok és az orosz bolt. Ez utóbbi nyitva van szombaton és disznóságokat is árul (nem szexuális, hanem ehető disznóságokat). Most tudtam meg, hogy már bírósági úton is megpróbálták bezáratni. A cérnám pont a nagyon szimpatikus, kötött kipás jelölt találkozóján szakadt el – mint kiderült, ő volt az egyetlen, akit valóban érdekelt a véleményem. Pontosabban ők. A szünetben több kötött kipa jött hozzám, és közölték, hogy éppen „az én fajtám” az, aminek közelségét a lakhelyválasztásukkor keresték. Nem akartak kizárólagos vallásos közegben élni, gyereket nevelni. Embereket akarnak maguk körül, másságot, színeket – a világot. Közös suliról gondolkoztunk, közös délutáni programokról a gyerekeknek… kezdetnek nem is rossz. Sajnos európai neveltetésem tiltja, hogy családos vallásos férfiak nyakába ugráljak és összepusziljam az agyukat…
Ja, tegnap egy asztalnál reggeliztem négy férfiemberrel: két feketekipással, egy drúzzal és egy orosszal. Hosszú asztal végén „U” alakban terítettek nekünk és komoly néprajzi helyismeret szükséges a dologhoz, mert ugye hova üljön a nő?
Láncszem a természet szövedékében. És izraeli is. (A “provokál” néhány szinonímája szükség esetére: abajgat, babrál, bánt, birizgál, bizgerél, bolygat, bosszant, bőszít, cseszeget, csesztet, cukkol, dühít, feszeget, firtat, háborgat, heccel, hergel, húz, idegel, idegesít, incselkedik, ingerel, irritál, kötekedik, macerál, nem hagy békén, nyaggat, nyektet, nyúz, piszkál, piszkálódik, rejcol, szekál, szekíroz, szívózik, szurkál, zaklat, zargat, zavar, zseníroz.)
