Auschwitzból Izraelbe – egy különleges tóratekercs históriája

Történet Szimchát Torára

Amikor Jákov Máor izraeli újságírót 40 évvel ezelőtt Bécsbe küldték, hogy írjon beszámolót az újonnan megalapított Európai Gazdasági Unióról, maga sem gondolta volna, hogy milyen értékes felfedezést tesz hamarosan.

Az akkoriban a húszas éveiben járó férfi minden nap ugyanabban a zsinagógában imádkozott bécsi tartózkodása alatt. A helyi rabbi megkérte, hogy beszéljen a közösségnek Izraelről. Ennek a kérésnek eleget is tett – mesélt az ország szépségeiről, a jom kipuri háborúról és azokról az idealista fiatalokról, akik új zsidó településeket alapítanak a Jordán folyó nyugati partján. A második Szentély idejében lerombolt városok helyén épülő új zsidó települések felkeltették a zsinagóga elnökének érdeklődését, és tudni akarta, hogyan segíthetne az új közösségeknek. A válasz: tóratekercsekre van szükség. A kölcsönzött tekercsek csak ideig-óráig maradhatnak az új településeken, és ha Tóra híján nincs rendszeres imádkozás, a közösség szétszéled.

A hír gyorsan terjedt, mások is segíteni akartak. Máor hamarosan egy hatalmas, több száz tóratekerccsel és más könyvekkel megtöltött pincében találta magát. A valaha virágzó, de akkoriban már eltűnt vagy eltűnőfélben levő kis közösségek utolsó tagjai a bécsi zsidó közösségnek ajándékozták szent könyveiket. Miután az újságíró kiválasztotta azokat, melyeket vissza akart vinni magával Izraelbe adományként, indulni készült, egyik kísérője azonban megállította. Egy különleges, szarvasbőrre írt Tórát szeretett volna neki megmutatni. A Tórát általában szarvasmarha bőréből készült pergamenre írják, mivel nehéz annyi megfelelő szarvasbőrt összegyűjteni, hogy egy egész tekercsre elegendő legyen.

Máor emlékezett arra, hogy anyai nagyapjának, akiről a nevét is kapta, a munkácsi Jákov Meir Hellman rabbinak a tulajdonában volt egyszer egy, a családban nemzedékről nemzedékre öröklődő, szarvasbőrre írott tekercs, melynek Auschwitzban nyoma veszett. Kíváncsi volt arra, hogy néz ki egy ilyen, odavitték hát neki, és ekkor felfigyelt a szokatlanul kis méretére. „Anyám, Jákov Meir rabbi lánya azt mondta, hogy apjának nagyapja gazdag kereskedő volt, aki rengeteget utazott” – mesélte. – „Ezért egy nagyon kicsi tóratekercset vásárolt, melyet szarvasbőrre írtak, hogy magával vihesse, bárhova megy. Annak az esélye, hogy ez ugyanaz a tekercs, minimális volt, de amikor láttam, mennyire kicsi, elhatároztam, hogy közelebbről is megvizsgálom.

A gyűjtemény felelőse nem tudta, hogyan került oda a tekercs, vagy hogy mi volt a története, de megengedte, hogy megvizsgáljam, hátha találok valami jelet, ami megmutatja, hogy a nagyapámé volt-e. Azt mondtam a körülöttem állóknak, hogy a családi legendárium szerint a két éc chájim [a rudak, melyekre a pergament feltekerik] nem a szokásos módon, fából, hanem rézből készültek, ezért a tekercs végeit megrongálta a rozsda, ami miatt Auschwitzban a rabbik kétségbe vonták a tekercs kóserságát. Amikor a végéig kitekertük, addig, ahol a pergamen csatlakozik a rudakhoz, meglepődve láttuk a rozsda által okozott kárt.”

Jáákov Máor a tekerccsel
Jákov Máor a tekerccsel

Máornak a lélegzete is elállt, amikor rájött, hogy a kezében tartott Tóra nem más, mint családjának elveszett öröksége. Engedélyt kért, hogy még egy jelet megkeressen. „Amennyire a családom tudja, a nagyapámat azon a héten gyilkolták meg, amikor a Tázriá és a Mecorá hetiszakaszt olvassák. Azt kértem, hogy nyissák ki a tekercset azon a helyen. Ki tudja, talán találunk ott valami jelet?

Hatalmas vérfoltokat találtunk azoknál a hetiszakaszoknál. Annak a jele volt, hogy a tekercs éppen azon a helyen volt kinyitva, amikor a nagyapámat megölték a nácik. Félelmetes volt. Még mindig libabőrös leszek, ha beszélek róla.

Isten keze vezetett oda, hogy megtaláljam a nagyapám Tóráját. Amikor megnyugodtunk, felmentünk a jesivába, mely abban az épületben volt, amelynek a pincéjében a tekercseket tárolják, és kádist mondtam a nagyapám emlékére.”

Honnan tudott Máor ilyen részletességgel a tekercsről? Nagyapjának gyerekkori barátja, akivel végigjárta a poklot, de aki túlélte a soát, megpróbált Palesztinába emigrálni, de az angolok elfogták, és Ciprusra küldték. Ott összeházasodott néhai barátja sógornőjével, és örökbe fogadták Jákov Meir rabbi három elárvult lányát, egyikük az újságíró édesanyja lett. Ők mesélték el a lányoknak, hogy apjuk egy titkos zsebet varrt a kabátjába, és abban rejtette el a tekercset. Amikor Auschwitzban minden ruhájukat le kellett venni, akkor a rabbi titokban visszalopódzott ahhoz a szintén munkácsi zsidó férfihoz, akinek az volt a feladata, hogy összegyűjtse a ruhákat. Addig könyörgött neki, hogy keresse meg neki a tekercset, míg végül három nappal később megjelent vele. A zsidó férfiak tanulmányozták, titokban felolvastak belőle szombatonként és az ünnepeken. Jákov Meir rabbi túlélte Auschwitzot, de egy halálmenetben lelőtte őt egy náci katona a háború legutolsó hetében. „Nagyapám vére szeretett tóratekercsén néma tanúságtétele a halálának, de ugyanakkor annak is, hogy rendszeresen olvasta, és a tekerccsel élt azokban a rettenetes időkben.” A vérfoltokat évekkel később a Záká szervezet önkéntesei óvatosan felitatták, és eltemették Jeruzsálemben.

Máornak engedélyt adtak arra, hogy magával vigye a tekercset Izraelbe. Szimchát Torákor évről évre előveszi abból a tóraszekrényből, melyet speciálisan e tekercs számára készített, és táncol vele. Úgy gondolja, hogy a lehető legnagyobb elégtétel, amit a nácikon vehetett, az, hogy visszajuttatta anyjának a tekercset, és elmondhatja a történetét minden egyes unokájának. A család új ruhát is készíttetett a tekercsnek, melyre ráhímezték: „És élj ezekkel a szavakkal: És akkor történt, amikor a láda Munkácsra, Auschwitzba, Bécsbe, Rámát Gánba, Kedumimba, Chemedbe utazott.”

A tekercs nemzedékről nemzedékre kíséri majd a Máor családot. Bár tóraolvasásra nem alkalmas – utazásai során alkalmatlanná vált rá –, mégis „nemzedékről nemzedékre adott, örök bizonyítéka marad hagyományainknak, hitünknek, a Tórához való kapcsolatunknak és az iránta való szeretetünknek, valamint annak, hogy tudjuk: Isten beleavatkozik az életünkbe.”

Forrás: zsido.com / chabad.org