A Maszuah Intézet és a Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma konferenciát szervezett „Az 1956-os forradalom Magyarországon és a zsidó közösség” címmel. Erről már írtunk. Most egy szubjektív beszámoló következik.
Útirány a Maszuah Intézet, vonattal, helyi busszal Tel Jichak kibuc.
– Jó reggelt, Sándor! – köszönt Abel, a peronőr, ahogy szinte minden reggel. Körülbelül ennyit tud magyarul. Csecsemőként került Izraelbe 1956-ban. Sorsa indítás a mai naphoz. Jó utazást kíván. Megyek tehát vissza ’56-ba. Nekem ez az év történelem. Hat évvel később születek csak meg, egy olyan Magyarországra, ahol hallgatás és hazugság borítja ezt az évszámot.
A konferenciára érkezők többsége, úgy nézem, élt már ’56-ban. Talán éppen a forradalmat követő menekülthullámmal érkezett Erecbe. Talán ez a történelem, a személyes emlékezés és a tények eredője. Ezért jöttünk.
Jichak Kasti professzor, a Maszuah Intézet elnöke is erre utal megnyitójában.
Őt dr. Nagy Andor, Magyarország tel-avivi nagykövete követi a színpadon. Előadásában párhuzamot von napjaink menekültválsága és az ’56-os emigrációs hullám között, kidomborítva a különbségeket. Nekem, friss bevándorlónak úgy tűnik, kézenfekvőbb párhuzam volna az a több százezer magyar, aki az elmúlt évtizedben hagyta el az országot egzisztenciális vagy politikai okokból. De nem én állok a pulpituson. Marad a kicsit megfáradt téma, Magyarország migránspolitikája. A nagykövet úr így kezdi: Mindenki nyissa ki a szívét, akkor is, ha nem ért egyet vele. Tiszteletben tartom a kérését, de engem ő sem győzött meg.
Aztán egy vicces intermezzo következik. Komlós Györgyöt szólítják a színpadra. A meghívót két címre küldhették, mert ketten is elindulnak. Mindkét Komlós György ’56-os emigráns és mindketten egy-egy személyes történettel készültek. Az első közülük Orbán Viktor dicséretével kezdi, meglepve ezzel mindenkit. Néhányan megtapsolják.
Ezt nem tudom felfogni! Az izraeli magyarok százféleképp gondolkodó közösségének talán egyetlen közös nevezője az antiszemitizmus feléledésétől való félelem. Van, aki nem veszi észre, hogy egy olyan kormánnyal szimpatizál, amely folyton ezzel a tűzzel játszik? Eltűri a közbeszédben, a közéletben! Gyanús emlékművekkel, wassalbertezéssel, sőt néha állami engedéllyel masírozó nácikkal, néha rátesz még egy lapáttal. Izzásban tartja, hogy ha a politikai céljai úgy kívánják, belobbanthassa. Mindezt úgy, mintha a zéró tolerancia elve alapján kezelné az ország egyre erősödő antiszemitizmusát. A „migránshordát megállító vezér” gyűlöletkampánya olyan indulatokat generált, amelyekből bőven jutott a magyarországi zsidóságnak is. Szóval ennek a kormánynak szólt a szórványos taps. Nagyon szórványos.
Eltértem a tárgytól, ahogy Komlós György is. Őt Aya Ben-Naftali, a Maszuah Intézet moderátora térítette vissza, én meg majd moderálom magam.
Az antiszemitizmus feléledését csak azért citáltam előre, mert a konferencia minden hozzászólójának ez volt a fő motívuma. A két Komlós György történetei is erről szóltak, a forradalom leverői elől menekülő magyar zsidókat ért atrocitásokról. A második történet a belgiumi befogadójuk diszkriminatív intézkedéseiről szól. Az első súlyosabb konfliktust beszél el. A magyar határ átlépése után rögtön elhangzik egy megjegyzés: „Megint nagyon sok a zsidó!” Aztán Ravennában, a szállásukon ugyanezek a hangadók kiírják a zsidók ajtajaira: „Mauthausen”. Pogromra készülnek, és a szervezésbe bevonják az elbeszélőt is, akit szőke haja miatt maguk közé valónak gondolnak. Ő felkeresi a ferrarai rabbit, aki a carabinierik segítségével kimenti a társakat ebből a helyzetből. Komlós György ekkor dönti el: irány Izrael!
Következik Dr. Lénárt András történész, az 1956-os Intézet munkatársa, Budapestről. Előadásában két kérdést jár körül: Miért hagyta el húszezer zsidó Magyarországot? És miért maradt a többség? Előadásából kiderül, a válaszok olyan sokrétű politikai–történelmi összefüggésrendszerhez vezetnek, amelyet fél óra alatt legfeljebb feltérképezni lehet. Ez is történik. Korrekt irányjelzőket helyez le a további kérdések felé.
Dr. Rafi Vágó, a Maszuah Intézet akadémiai tanácsadója továbblép, szinte folytatva az előtte szólót. Számomra az előadásában a legérdekesebb egy kevéssé ismert tény volt: közvetlenül a forradalom leverése után az izraeli kormány és Kádár János a színfalak mögött megegyeztek, hogy 1956. december 5-étől elindulhat a szabad alija. Ben Gurion diszkréciót kért a sajtótól. Kádár pedig Jugoszlávián keresztül bonyolította, hogy ne keltsen nemzetközi feltűnést. Izrael budapesti követségén 30-50 útlevelet állítottak ki naponta. Havonta ezer zsidó hagyhatta el az országot. A kikötés csak az volt, hogy rokonok, barátok ne kísérjék ki őket a vonathoz. Kerülni kellett a feltűnést. Hetente 200-300 ember indult útnak, például januárban. Ez megnyugtatta az alijára várakozó családokat. Mikor már nyilvánvaló lett, hogy az antiszemitizmus fellobbanásától nem kell tartani, tavaszra csökkent a létszám. A nyílt cionizmus sem fenyegette az új rezsimet, hisz a mozgalom vezetői elhagyták az országot, ezért Kádár ’56 nyarának elején csendben, ahogy nyitotta, úgy be is zárta az utolsó kaput.
Dr. Sárközy Réka filmtörténész, az 1956-os Intézet munkatársa az utolsó felszólaló. Előadásának címe „Zsidó emigráció magyar játékfilmekben a rendszerváltás előtt” (Személyesen is érintett vagyok, hiszen a „Naplófilm – 12 voltam ’56-ban” c. animációs dokumentumfilmünk részleteit is ígéri a program.) A hallgatásról fogok beszélni! – így kezdi. És tényleg: a Kádár-korszak tényleg a konfliktusok szőnyeg alá söpréséről szólt. (Na, erről van emlékem bőven!) A holokausztot nem bolygatták, eufemisztikusan ötveneséveknek becézték Rákosi diktatúráját, ellenforradalomnak hazudták ’56-ot, az emigrációt disszidálásnak bélyegezték és beszélni sem lehetett róla, mintha meg sem történt volna. A művészet, így a film is egy alaposan kódolt nyelven említhette csak ezeket a témákat. Olyan allegóriákba burkoltan bukkanhattak fel, mint Jancsó Miklós Szegénylegények című filmje. Az előadó három filmet hozott: Szabó István Szerelmesfilm, Sándor Pál Szerencsés Dániel és Gárdos Péter Szamárköhögés c. filmjeinek részleteivel illusztrálta gondolatmenetét.
A tabutémák kódolása és dekódolása világosan megmutatkozik Sárközy Réka előadásában. Ezzel együtt úgy érzem, hogy a teremben ülők, akiknek olyan szerencséjük volt, hogy nem Magyarországon élték meg Kádár puha diktatúráját, nem sokat értenek. A demokráciában szabadon beszélünk. Ezt értik. A diktatúrában kussoltunk. Erre emlékeznek. De ez az abszurd rejtjelezés érthetetlen annak, aki nem tapasztalta a saját bőrén.
Ez már az előadás utáni rezümékből derül ki. Sárközy Réka megvigasztal: huszonéves tanítványai ugyanígy nem értik, milyen volt ebben a beszédes hallgatásban élni. Szerencsések.
Az én napom jól cseng le. A Naplófilmben volt egy rész, ami a főhős iskolájában játszódik, 1956 decemberében. A teremben ülő egyik barátom felismeri a tanárok nevéből, hogy ebbe az iskolába járt ő is, két évfolyammal a naplóíró Csics Gyula fölött. Összekapcsolom őket. Nagyon sok új gondolat ér ezen az időutazáson, de nekem ez a legfelemelőbb…
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
