Mióta felcsaptam az Infósok lelkes csapatába újságírónak, azóta olykor eljutok a Palesztin Hatóságba újságíróknak szervezett utakra, s most is lelkesen jelentkeztem, hogy segítek vinni a kameraállványt.
Árvaház
Első állomásunk egy betlehemi keresztény felekezeti árvaház volt. Vendéglátónk – minden bizonnyal a keresztényeknek köszönhetően – a palesztin társadalomban is jelen lévő karitatív szellemet kívánta bemutatni így karácsony előestéjén a külföldi stáboknak.
Unalmasan hosszúnak ígérkezett a beszélgetés a rendház kifakult fotókról ismerős karakterű apácanőjével. Nehezen formálódtak a kérdések, hogy mióta, ki, és hogy…, de aztán – mint egy lassan beinduló motor – egyre több kéz lendült a magasba. A kedves arcú apácanő és a harmincas palesztin tolmácsnő szavain keresztül kibontakozó kép éles kontrasztba került eredeti szándékukkal. A segítő szándék a szükségszerű cinkossággal, mely e társadalom normáihoz igazodva elkerülhetetlenül rányomja bélyegét munkájukra.
Kiderült, hogy a megesett lányok és asszonyok, sőt, a megerőszakolt nők nem kívánt terhességük közepe felé fordulnak hozzájuk. Ekkor tanácsokkal látják el őket, hogy miként is rejtegessék gyarapodó pocakjukat, majd a hetedik hónapban a rendházhoz tartozó kórházban megindítják a szülést, és a csecsemő teljes titokban a menhely védelmébe kerül. Az apácák babáznak vele, hat éves korukig nevelik, később egy gyerekfaluba kerülnek, az anya meg a mesterségesen beindított szülés után gyorsan visszatérhet otthonába, mintha mi sem történt volna.
Az árvaház gyermekeinek többsége tehát ilyen titkos terhességekből született. A titoktartás rendkívül fontos mind az anya, mind az intézmény részéről, hogy elkerülhessék ezen nők meggyilkolását. Azért kell segíteni a muszlim, vagy a keresztény anyáknak, mert kötelező gyakorlat a „tisztességüket” elvesztő nők családon belüli megbüntetése, vagyis meggyilkolása. Vendéglátóink nem értették, hogy miért változott meg rájuk vetett tekintetünk, miért ítéltük meg hirtelen egészen másként dicséretes cselekedetüket, jótékonyságukat.
Szívemből szólt az egyik újságírónő kérdése, hogy vannak-e női szervezetek, melyek a „becsületgyilkosságok” felszámolásáért, az anyaság egyedül vállalásának lehetőségéért küzdenek? Tolmácsnőnk szerepéből kiesve ránéz, mondja, hogy nem hiszi, hogy a nővér tudna erre felelni, és amaz arcának sajnálkozó mosolya jelzi, hogy valóban így áll a helyzet. Ezt máshol kéne megkérdezni – tanácsolja.
Városháza
A kirándulás Vera Baboonnál, Betlehem polgármesternőjénél folytatódik. Rohanok a csoport után, de hiába a sok tornaóra, lihegve érkezem utánuk fel a kaptatón a főtérre, és már ott sincsenek. Kicsit elbizonytalanodom egyedül, és csak akkor nyugszom meg némiképp, amikor végre más turisták is feltűnnek a téren. Nem vagyunk sokan, de jól jön most fényképezőgépem, és tagadhatatlanul nem közel-keleti akcentusom. Végül a palesztin rendfenntartókhoz fordulva megtalálom a városházát, és az őr minden előzetes aggodalmam ellenére simán beenged.
Hamarosan a polgármesteri irodában szorongok én is, és hallgatom a szokványos kérdéseket és válaszokat. A keresztény polgármesternő megkapó személyiség, egy plafonig érő karácsonyfa mellett ül. Megtudjuk, hogy a keresztény lakosság drasztikusan csökken. Érdekes – gondolom –, hogy ez a folyamat a kolozsvári magyar kisebbség számának csökkenéséhez hasonlatos. A munkanélküliség itt a legnagyobb, 20%-os, és megoldatlan a szennyvíztisztítás. Mintha valóban egy szabad társadalom szabad városáról lenne szó. Ismerem én ezt az érzést, amikor a dolgokat elkendőzve mi is belemegyünk a játékba, nem leleplezve a mellébeszélőt.
De ugyanaz az újságírónő a polgármesternőnek is felteszi az előző állomásunkon nem megválaszolt kérdést. Az újságírónő Jézusra hivatkozik, hiszen ő is „törvénytelen gyerek” volt. Vera Baboon kissé megáll, röpke szünetben rendezi gondolatait, majd a társadalmi szokásokra, a kultúrális hagyományokra hivatkozik, meg a lassú változásra, ami mégis reményt adhat.
A felhozott példa ismételten rossz irányba sül el, amikor elmondja, hogy Mahmúd Abbász palesztin elnök szigorított a törvényen, a „becsületgyilkosságért” eddig 3-6 hónap járt, de ezentúl szándékos emberölésnek számít majd.
A találkozó a végére ért. A polgármesternő szomorkásan mosolyogva búcsúzik, mi meg kavargó lélekkel ismét buszra szálltunk.
Rendházi gyermekotthon
Azóta párhuzamos valóságként peregnek szemem előtt a képek. Új reggel a rendház gyermekotthonában. Visszhangos, kórháziakra emlékeztető folyosókon csörömpölnek a felmosó vödrökkel. Az apácák, az ápoló személyzet benyitnak a gyerekekhez, ébresztgetik őket. Egy újabb nap, olyan mint a tegnapi.
De jó, hogy nem vagyok palesztin, de leginkább palesztin nő! Persze izraelinek és magyarnak lenni sem a legrózsásabb, nehéz a közösség vállalása mindazzal, amit ma ezen társadalmak többsége vall, de azt az elnyomatást, alávetettséget, amit betlehemi utazásunk látni engedett, azt mindez messziről sem közelíti.
Miért is nem szerveznek a palesztin nők mozgalmakat az alapvető emberi jogaikat sárba tipró társadalmi szokások ellenében? Szerveztek-e a huszadik századot megelőzően, az Európában hasonlóan elnyomott nők mozgalmakat?- kérdezem vissza magamban.
A birkák nézése Marakumi (Nobel-díjra jelölt japán író) frissen olvasott könyvéből. A nyáj együtt fordul a fejével az érkező felé. A nyáj organikus egész. A nyáj organizmus, mely együtt éli létét. Mi is ilyen organizmusok vagyunk, és ez vigaszunk is lehet, mert fennmaradásunk e közösség részeként értelmezhető, lehetséges csupán. Ugyan individuumok vagyunk, de csak együtt mozdulhatunk. Ezernyi példa mutatta annak tragédiáját, aki közössége ellenében cselekedett. Pláne a nőkért, még ha férfi is volt, gondoljunk csak a bolondokházába zárt Semmelweis Ignácra. Kezdek elnézőbben gondolni a betlehemi polgármesternőre. Az ilyen társadalmi beidegződéseket lehetetlen csak úgy felrúgni.
A nők jogait sokan, az általam közelebbről megismert társadalmakban is megoldottnak tekintik. Közben ő legalább nőként polgármester lehet. Férfiak és nők egyaránt jobban megbízunk egy férfi orvosban, vagy politikusban, és észre se vesszük, hogy csendes előítéleteinktől irányítva mennyire előítéletesekké válunk önmagunkkal szemben is.
Festőművész
