Palesztinnék, avagy izraeli arabok magyar feleségei

Mézeskalács házikó - fotó: Wikipédia

Beléptem a lakásba, ahol ismerős tányérok lógtak a falon, egy készülőfélben lévő mézeskalácsház és egy Zsolnay teáskészlet fogadott. A tévében németül mondták be a déli híreket. Mindez a haifai arab negyedben, Wadi Nisnasban. A feltálalt sütik között a házi készítésű szatmári szilvalekvárral töltött csokis kocka és a maamoul (hagyományos arab édesség) egyaránt megtalálható volt.

A. J. egy magyarországi vidéki városból Németországon keresztül került Izraelbe még a szocializmus évei alatt. A személyisége lenyűgözött. Becsületességét, humorát, intelligenciáját több ízben is bemutatta az interjú során, melyet az Izraelben élő magyar bevándorlókról készülő disszertációmhoz készítettem. Kulcsmondata: „A fejemmel szeretek gondolkodni, és nem akarom, hogy nekem bárki megmondja, hogy hogyan gondolkodjak.” Emiatt természetesen sok problémája is akadt. Nyelvtudása és magas végzettsége ellenére küszködött a munkakereséssel.

Elmondása szerint férje nevének felvétele miatt több ízben is diszkrimináció érte. Az egyik állást például már odaígérték neki, ám a következő megbeszélt időpont előtt közölték vele, hogy mégsem kapta meg. Annak ellenére, hogy számukra nem jelent semmit az iszlám. De nem csak Izraelben rossz a helyzete a muszlimoknak, hanem az egész világon – merengett el a kérdésen. Izraelben tulajdonképpen mindenkinek nehezebb, aki nem zsidó. Haifa ilyen szempontból egy kicsit jobb. Itt működik az együttélés: mindenkinek van arab vagy zsidó barátja, munkatársa stb. Ez mindenhol működhetne, ha nem hergelnék az embereket mindkét oldalról, tette hozzá nyomatékosan.

Ő maga egyébként református családból származik, férje pedig muszlim, de „nem is tud imádkozni”. Férjével – a nyelv fenntartása érdekében, melyet németországi megismerkedésükkor kezdtek el használni – mindmáig németül beszélnek egymás között. „A héber nyelvet munkához használtam, arabot, hogy a családdal tudjak beszélni, a gyerekekkel magyarul beszéltem, a német volt a titkos nyelv” – szerénykedett. Az ötödik folyékonyan beszélt nyelve az angol.

Férje is elragadó ember benyomását keltette. Szakmáját tekintve festőművész, grafikus és szobrász, de neki is (sőt, inkább neki) nehézséget okozott az álláskeresés. Ez is volt az egyik oka annak, hogy gyerekeik Magyarországon szeretnének letelepedni. Családja a haifai békés együttélést tükrözi: míg egyik fiuknak orosz ajkú zsidó felesége van, másik, Magyarországon élő fiuknak jelenleg cigány barátnője van. Az interjú alatt hangoztatott nyitottságuk nem ismer határokat.

karacsonyfa-es-hanukia-menora-haifan
Három vallás találkozása Haifán – fotó: Surányi Ráchel

Másnap egy egészen eltérő hangulatú ház várt rám egy Akkótól nem messze eső arab faluban: kopaszabb falak, hatalmas, üres tér, de a feldíszített karácsonyfa és a süti itt is elmaradhatatlan része az ünnepnek. B. A. szintén egy vidéki városból származik. Pestre kerülve tanárnőként dolgozott, amit fájó szívvel hagyott ott. A fővárosban találkozott leendő férjével, aki ott tanult. Mindketten szívesen maradtak volna, mert tudták, hogy „ennél jobb nem lesz”, de anyagilag nem voltak kilátásaik. 20 éve jöttek Izraelbe, hamar sikerült elhelyezkedniük, B. A. bölcsődét vezet, és nagy sikerrel végzi a munkáját. Olyannyira, hogy a környékbeli összes arab anyuka hozzá akarja járatni a gyerekét. Szerinte ez részben a kelet-európai mentalitásának köszönhető, mely szigorúbb nevelést követel. A másik oka a munkamorál: mivel a faluban nem tartják a zsidó ünnepeket, de sokan zsidóknak dolgoznak, a bölcsőde szinte mindig nyitva tart (kivéve a muszlim szünnapokat).

Ellentétben a muszlimokkal szembeni előítéletekkel, férjének családja az égvilágon semmit nem akart rájuk erőltetni. Egy alkalom volt, amikor anyósa felvetette, hogy nem akarnak-e muszlim esküvőt is, de nem lett belőle semmi gond, hogy ezt visszautasította. Nem akart olyan esküt mondani, amivel ő nem tud azonosulni. Jelenleg is kevés szerepet kap náluk mindkét vallás: tartják a karácsonyt és a muszlim ünnepeket is – amennyire ott szokás, mondta az utóbbira nevetve: sütnek húst.

Fiuk még Magyarországon született, talán ez is közrejátszik abban, hogy ő „mindig is haza akart menni”, ami amúgy is egybeesett anyja kívánságával, akinél nagyon fontos szerepet játszik a magyarságával, Magyarországgal való folyamatos kapcsolat. Jelenleg Magyarországon tanul, és amikor fölvették egy államilag támogatott helyre, anyja ragaszkodott hozzá, hogy fizessenek tandíjat, és inkább olyan kapja meg az addigra csökkentett számú támogatott helyet, aki jobban rászorul. Példaértékű hozzáállását azzal magyarázta, hogy akkor még nem tudták biztosan, hogy hol fog élni. A. J.-vel szemben B. A. úgy találja, hogy az arabok is sok mindent el tudnak érni Izraelben, ha megvannak hozzá az adottságaik. Nem csak ezt látja másként, de kevésbé érzi magát integrálva az izraeli társadalomba. A kulturális különbségeket és a kései átköltözést nevezi meg okoknak. Héberül is csak alacsony szinten tanult meg, egyedül. Szerinte kulturális különbségnek számít például az emberi kapcsolatok természete. Barátságokat azért nem tudott kötni, mert nagyon keményen és sokat dolgozik. Maradék szabadidejét leginkább más magyarokkal tölti. Hozzátette azonban, hogy a beilleszkedés főleg rajta múlna, a társadalom nyitott lenne rá.

A különbségek ellenére sok közös pont van a két nő életében. Mindkettejük gyerekei Magyarországon képzelik el a jövőjüket – és az összesen öt gyerekből három már ott is lakik. „Nyáron mindig mentünk a szüleimhez, a nyaralás mindig jó. Azt hitték, hogy csodálatos ott az élet, és ott akarnak lenni. Látták, hogy itt milyen az élet, az apjuk milyen keservesen kapott munkát” – tette hozzá A. J. Ez összefüggésben van azzal a másik hasonlósággal is, hogy egyikük sem szeret Izraelben élni, és ha tehetnék – de az anyagiak nem engedik –, már visszaköltöztek volna férjestül. Ebből pedig szinte egyenesen következik, bár nem kizáró oka, hogy egyikük sem vette fel az izraeli állampolgárságot a mai napig. „Nem akartam, nekem elég egy állampolgárság. Nem tudom magamat kétfelé osztani. Én meg vagyok elégedve a magyar állampolgársággal” – mondta A. J. „Minek nekem? Én magyar vagyok, csak magyar” – vélekedett B.A. a kérdésről. Továbbá nem akart felesküdni az államra sem. Ehhez hozzátette, hogy ha a fia bevonul az izraeli hadseregbe, azt a nevelése csődjének érezte volna. Mindezzel együtt jár az izraeli identitás hiánya is, ahogy ez a fenti válaszokból is egyértelműen kiderül. „Otthon ott már nem vagyok, itt még nem leszek soha” – tette hozzá beletörődve B. A.

A. J. elmondása szerint elég sok magyar „asszonyka” él Izraelben, akik arabokhoz mentek férjhez, akik számára március 15., augusztus 20. és október 23. sokat jelent. Ő össze is gyűjtött néhányat közülük, és egy ideje összejöveteleket szerveznek számukra. Alkalmazkodva a modern világhoz, Viber-csoportjuk is van. Beszámolóik alapján vannak köztük olyanok, akik felvették az iszlám vallást, de vannak olyanok is, akik hasonlóképpen élnek, mint két interjúalanyom. Földrajzilag szétszórva élnek, főleg arab falvakban. Anélkül, hogy messzemenő következtetéseket vonnánk le, az mindenképpen elmondható a két hölggyel készített interjú alapján, hogy a magyar bevándorlóknak ez a szegmense is jól leképezi az Izraelre (is) jellemző sokszínűséget.