Máskor látszik Izrael

Kirándulni mentem egy óhazából érkezett házaspárral, de egy testvérem is befért a kocsiba, sőt még maradt is szabad hely, nem baj, így kényelmesebb lesz, gondolhatta, aki feltette magában a kérdést. Ott ültünk előbb a díványokon és fotelekben, az ebédet pihentük, a háttérben valami sportműsor ment aláfestésnek, néha odakaptuk a fejünket, hogy húúú!! ez nagyon jó mozdulat volt! Nem számított, hogy melyik nemzet fialánya, csak örültünk, hogy sikerült neki. Ha meg valaki melléesett, meghatottan sápítoztunk, hogy annyit gyakorolt, nyilván felkészült, és mégis megingott szegény.

“Na, mostmár indulni kéne”, mondta valaki az est beállta előtt egy órával. Jó, de hova? Felmerült tenger, tó, várak, romok, patakok, mindenki mást mondott, végül én döntöttem a hegyek mellett. Útközben megálltunk egy kilátónál. A sűrű pára miatt csak az irányokat magyaráztam: arra van a Genezáret, Tibériás, ott a Hermon, a Golán, meg a többiek. “Tiszta időben mindez látszik is”, nyugtatgattam őket.

Cfaton minden zárva volt, szombati csend, unalom, építési törmelék, szemét és kóbor kutyák a sikátorokban. A fűszerszagú művésznegyedben zárt ablakokon kukucskáltunk, és elképzeltük, hogy mikor minden nyitva van, akkor nyilván sokkal jobb. Keresztény Vendég óvatosan jelezte, hogy bár már este van, ő szívesen elmenne a Genezárethez, hogy otthon elmondhassa, hogy ott is volt.

A csúnya beton-jordán-hídról lefotózták a sötét szentvizet, “nembiztos, hogy itt volt Jézus bemerítése”, aztán valami út-menti arab helyen bedobtunk egy sört, és megbeszéltük, hogy miért olyanok a magyarok amilyenek, meg hogy mit keresek én Izraelben.

Végül megálltunk a Genezáret partján, ahol kifejtettem, hogy optikai csalódás miatt, ha valaki a parton jár, olyan mintha vízen járna. Én ezt a saját szememmel láttam.
“Jézus este járt a vízen”, mondta valaki.
“Igen, mikor én láttam a kocsit a vízen gurulni, már esti szürkület volt”, feleltem.
“Viszont az írások szerint ő az éjszaka közepén sétált a vízszínen”, felelte erre.
“Ja, tényleg?” lepődtem meg.
A testvéremmel magunk között megállapítottuk, hogy nem szeretjük a szent helyeket, csak akkor közelítjük meg őket, mikor magyar zarándokokat kísérünk, és ezért muszáj.

Jó volt a sötét, mert eltakarta a parton heverő hulladékot.
“Óvakodjatok a kígyóktól”, figyelmeztettem őket, erre Vendégnő inkább fent maradt. Mi a kövek között lebotorkáltunk a vízhez, és míg Vendég anyaszültre vetkőzve lubickolt, mi a tesóval – lábunkat a vízbelógatva – suttogva titkokat cseréltünk.