Izrael és a diaszpóra – modern helyzetben
Izrael ma egészen különleges szerepet tölt be a közép-európai zsidó diaszpóra identitásában. Ez az identitás az elmúlt évtizedekben nagy változásokon ment keresztül. Jelentősen lecsökkent a vallásos elemek aránya. Ugyanakkor maga a nem vallásos/szekuláris zsidó identitás is átstrukturálódott, a helyi, a régi nemzeti (pl. magyar) elemek háttérbe szorulásával megnőtt az izraeli elem aránya. Ez tulajdonképpen természetes fejleménye a Holokauszt utáni társadalmi valóságnak, és ha nem ok-okozati viszonyt feltételezünk a Vészkorszak rémes valósága és a zsidó állam megszületése között, még pozitívnak is tekinthető. Az asszimiláció folyamata megakadt, és ezt még akkor is kijelenthetjük, hogy ha a szocializmus évtizedei alatt megnyílt a lehetőség a nem zsidóként, de nem is „magyarként” való pozitív irányú mobilitásra.
De a vallás (mint igény) akkor is megmarad, hogy ha eredeti tartalma többé már nem ugyanaz. A hit, a bizonyosság utáni vágy akkor is utat követel magának, hogy ha a kifejezett Isten-hit vagy (egyszerűen) a hagyományokhoz való ragaszkodás csökken. A diaszpórában a magukat szekulárisként identifikáló zsidóságban a vallás szerepét sok helyen és ponton átvette Izrael, s ez alól a törvényszerűség alól a magyarországi zsidóság sem kivétel. Ez nem a konkrét helyhez és térhez kötött Országot jelenti (melyet csak helyeselni tudnánk), és még csak nem is a rendkívül nagy veszélyzóna közepén vagy metszéspontján elhelyezkedő egyetlen zsidó állammal való természetes zsidó azonosulásról van szó, hanem a (főleg jobboldali) izraeli kormányzat zsigeri, kritikátlan és vallásszerű „imádatáról”.
Ez az identitásváltozás furcsa következményekkel jár együtt, a gondolati következetességet kizárja. Így fordulhat elő az, hogy sokszor a baloldallal, annak frazeológiájával szimpatizáló, emberjogi problémákra, illetve az antiszemitizmusra rendkívül szenzitíven reagáló emberekből semmiféle érzelmet nem vált ki a palesztin (nem az izraeli arabok!) lakosság problémája, adott esetben jogaik sérülése. Nem azt akarjuk ezzel állítani, hogy nincsen palesztin terrorizmus, illetve hogy az izraeli lakosságot megvédeni akaró – akár drasztikus – lépéseknek (így az elválasztó fal megépítésének) ne lenne racionalitása. Ugyanakkor visszás az, hogy magyar sajtótermékekben megjelenő újságcikkek rosszízű, de ártalmatlan viccelődései és utalásai ellen élénken szót emelő és új „holokausztot” vizionáló embereknek semmilyen kifogásaik, de még fenntartásaik sincsenek az ellen, hogy emberek (ez esetben palesztinok) nagy csoportjai zsilipeken és katonai ellenőrzőpontokon át közlekednek falvak és városok, lakóhelyük és (sokszor) munkahelyük között, és mindennapi valóságuk nagyon fontos része az, hogy egy másik nép uralkodik felettük.
Természetesen mindennek megvan a maga oka, és az arab-izraeli háborúkat és a palesztin intifádákat átélő izraeli polgárok, vagy az iszlám tömegekkel szembenéző izraeli katonák érzelmeit meg lehet érteni, tőlük „pártatlanságot” vagy „objektivitást” számon kérni nevetséges hipokrízis lenne. Ugyanakkor ugyanennek az indulatnak az egy az egyben történő átélése (vagy éppen ennek az erőltetett utánzása) egy jólétben élő, és alapvetően korlátlan mozgásszabadsággal rendelkező budapesti polgár helyzetét tekintve és számára – többszörösen is problémás, hiszen éppen attól az emberjogi szemponttól tekint el lényegében, melynek a századrésze be nem tartására is kényes – ha éppen nem Izraelről, hanem Magyarországról van szó.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy szintén nem éri el a magyar diaszpóra ingerküszöbét az, ahogyan a nem ortodox judaizmus helyzete alakult Izraelben, melynek egyébként a sajátos izraeli történelem is az oka. Több párt is képviseli az ortodoxia érdekeit a politikai palettán (és a kormányban), míg az egyéb mozgalmakat politikailag senki sem. Az amerikai zsidóság régóta küzd ezzel a problémával, a magyar zsidóságnak pedig legalább tudatában kellene lennie (az őt is érintő) más helyzetnek.
Ha történetileg tekintjük, és a cionizmus alapítóit nézzük, azt láthatjuk, hogy a konszenzus – mind Izraelben, mind a diaszpórában – roppant mértékben jobbra tolódott, a mai izraeli uralkodó közfelfogás pedig elvesztette a kapcsolatot a kisebbségi léttel.
Ez – amellett, hogy társadalom- és közszellem-fejlődési szempontból logikus fejlemény – probléma, mert a döntések meghozatalában egyre kevesebb szerepet játszik a másik fél helyzetének megértése, szempontjainak figyelembevétele. Évtizedekkel korábban a jórészt galutban született izraeli vezetők gondolkodásában jelen voltak az elmúlt évszázadok kisebbségi zsidó tapasztalatai is. Még akkor is, ha tudatosan tagadták ezt és „galut-mentalitásként” bélyegeztek meg az erre emlékeztető jelenségeket. Az idő múlása, Izrael konszolidációja, meggazdagodása és megerősödése, valamint az erősödő iszlám fundamentalizmus kontextusa érthetőbbé vagy legalább is megmagyarázhatóbbá teszi ezt az elmozdulást. Ugyanakkor szomorú és elkeserítő látni a cionizmus humanisztikus és emancipatív funkciójától történő éles elfordulást, a meghajlást az extrém nacionalizmus előtt.
A zsidó tudással nemigen rendelkező és a Közel-Keletet sem ismerő naiv és liberális Herzl Tivadar a zsidó nép problémáját akarta megoldani a zsidó állam létrehozásával, nem pedig messianisztikus víziókat akart erőszakosan a gyakorlatba átültetni, illetve kierőltetni. Mert ne legyenek illúzióink, Júdea és Somron (Ciszjordánia) települései bővítését nemcsak biztonsági szempontok indokolják, hanem az izraeli vallásos jobboldal „teljes Erec Jiszrael” ideológiája is, melyben arabok nem nagyon szerepelnek.
