A Közel-Keletre tévedő vagy egyenest oda visszaszármazó ember úti-, később polgári szótárának bázisszókincse nem túl terebélyes. A helyszínen eltöltött idő hosszának és intenzitásának függvényében beszélhetünk egy folyamatosan felfele növekvő, fejére állított piramisról. Az új, szokatlan nyelvi környezet szó-salátájából csak a nagyon gyakran elhangzó vagy nagyon jellegzetes kifejezéseket tudjuk elsőre elkülöníteni és azon elrágódni, vajon milyen üzenetet hordozhatnak.
Elsősorban azok a szavak ragadják meg eleinte fantáziánkat, melyek valami más, már ismertre emlékeztetnek. Ez persze egy alattomos csapda is, egyrészt mert nem pontosan értjük a szót, a betűket, hangokat, másrészt teljesen mást jelentenek, mint amire emlékeztetnek.
Példának okán említem itt akkori értetlenkedésemet az egyértelműen olasz „avanti” folyamatos hallatán. Fejlődéstörténetem meghatározó része az a tudálékos, más kezdőkön kárörvendő öntelt vigyor, mely jelezte a tudományos felismerésemet, hogy ebben az esetben csak a továbbiakban nagyon fontos „hevánti”-ról, tehát „értem-értettem”-ről lehet szó.
Hasonlóképpen alakult az a bibliai képből indult hipotézisem, hogy az Édenkert-beli bajkeverései okán egy festői szókép keletkezett az almával kufárkodó kelgyóból héberszájon, amikor is a mindenkori rosszra rákérdező zsidó homlokát ráncolva, vállait felhúzva, tenyerét az ég felé fordítva „má piton?”-t kiált, azaz „mi a kígyó már megint?”
Megmondom őszintén, nem örültem, amikor a misztikus lepel lehullott e hüllőről, és fény derült a kevésbé romantikus „má pitom”-ra. Öröm az ürömben volt, hogy legalább a „még mit nem; ugyan már” jelentés nem sorsdöntően áll távol eredeti elképzelésem hangulati lényegétől.
A világbéke tekintetében fontos esemény volt ezek után tapasztalataim összegzése és tömörítése egy örök érvényű bölcsességben: „Az azonos nyelvet beszélni tudás adottsága egy megbonthatatlan hidat képez addigi idegenek, akár ellenségek között. Ennek a hídnak hiánya számos civilizációs problémához, súlyos félreértésekhez vezethet, akár szörnyű háborúkhoz is.”
A tanulságokat levonva és a megfogalmazott szabályt érvényesítve a problémát már sokkal megfontoltabban, lényegesen körültekintőbben, tárgyilagosabban kezeltem a „mi a baja?” és a „balagán” esetében. Gőgösen vigyorogtam újfent, ám a durván kitett medvecsapdába már nem léptem. A „má há beája” bár a puszta véletlen folytán tényleg „mi a baj?”-t jelent, de ennek semmi jelentőséget nem tulajdonítva csak a cselekvő kezeket, a szemeket és a kollaboráns környezetet figyeltem a nyelvi jelenség hozzávetőleges beazonosításához, majd tetten éréséhez.
Végleges tulajdonlásához kizárásos alapon megkerestem a szótárban. Elsőre nem ment, mert a jelek szerint a „beájá” nem szerepel a Tórában, következésképpen az én már antiknak számító héber–káldeus–német bibliaszótáramban sem. A Grósz Eliezer-féle szótár a tízes skálán 2-es, de ez legalább benne volt.
Erre a műre egyébként inkább nem támaszkodtam, mivel több naiv tükörfordítás is volt benne, melyek egyike révén rajtam röhögött a fél kibuc. Eliezer a mosómedvét, azaz a dvivon-t nem ismerte, de lelkiismeretesen lefordította dov rohec-nek. Öniróniának indult megjegyzésem a konyha mosogatójában, hogy mosómedvének kezdem érezni magam, így némi magyarázatra szorult, de ahhoz is Eliezer szótárát kellett volna segítségül hívnom, és ez törvényszerűen tovább mérgesítette volna helyzetem.
Ugyanott, de már nem a konyhán, hanem a csomagolóüzemben hangzott el egy másik Eliezer szájából a „jes po kcát bálágán”, és körbemutatott a millió különböző alkatrészkupac, különféle méretű dobozok és más göngyöleg elsőre áttekinthetetlen völgyein, hegyein. Válaszom hiányában oroszul is megerősítette: Jeszt nyemnózsko bálágán. A kétszer elhangzott szó, ráadásul két nyelven azonosan csengve, összehasonlítva a látható helyzettel nem okvetlenül és egyértelműen azt fedte le, ami elém tárult, illetve amit Eliezer üzenni akart.
A hangulata a szónak inkább játékos volt vagy jóízű, mint karnevál vagy rongyosbál, esetleg jatagán. A helyzet feletti teljes uralkodás látszatát keltő „ze beszéder” részemről egy ügyes időnyerési manőver volt, és tudtam, hogy itt csak egy új elv, egy új szabály segít: „Sikeres akarsz lenni? Akkor mi sem természetesebb egy sokrétegű és fontos fogalom boncolásánál, hogy legelőször is magának a puszta szónak a genetikáját tisztázzuk. Az artikulált szóvá tömörült történelmi magban kell azokat az ősi összetevőket és egyértelmű utalásokat fellelnünk, melyek aztán, egy sifré módjára, megfejteni engedik nekünk az addig titokzatos ideát és mindent, ami vele összefügg.”
A balagán-kutatás első fázisában kiderült, hogy a szó használata egy szükséges rossz, mert a jelenség maga bár mindennapos, de ennek pontos meghatározása céljára a szó nem alkalmas, megtévesztésre és félreértésekre viszont nagyon is. Az alacsonyrendű fordítás – rendetlenség, rendbontás, rendzavarás vagy ezek szinonimái – egyáltalán nem érintik a dolog lényegét, mely messze túlnő a rendetlenségen vagy annak ellenkezőjén.
Nincs egy, egyfajta és rossz balagán. Zavarodottság, káosz, nehézség, szervezetlenség, kupleráj… ezek primitív megközelítések csupán. A történelmi magba behatolva azonban megvilágosodunk. Az orosz–német szótár tanulsága irányt ad. Ott van a bálágán társaságában a bál és a bálágur. A bál és annak hozadékai világosak, mint a Nap, a bálágur bohóc, viccelődés, hülyéskedés, és innen már csak egy sorra, igen: a bálágánra meglepő fordítást ad a „szlovár”: mutatványos bódé, vurstli.
Vidám, bohókás fesztelen környezet bontakozik ki, ahol erre alkalmas emberek érzik magukat jól és akiket és amit a sznobéria megvet, lenéz, titokban viszont irigyel. Na mármost itt ugrottak be nekem családi használatú szavaink, a rajcsúr és a rumli. Merthogy a rumli a német Rummelpaltz (amolyan Vidámpark, búcsú) magyarítása. A rajcsúr meg nem más, mint az osztrák Reitschul, tehát lovagló-iskola honosítása. Ügye-ügye, nem rendetlenségek ezek.
Az emberek szeretik ezeket a dolgokat, és rendezett adót fizet a balagán, a balagor, a rajcsúr és a rumli is. Aki ezek mögött a rendet, kreativitást, a szabadságot és fesztelenséget nem fedezi fel, reménytelen, fantáziátlan kispolgár, akire semmiképp nem bíznám hétvégére a macskámat sem. De már semmi sem tartott vissza… újabb szótár, csak mert nem tűnt nekem elég orosznak ez a balagán. Na ja, az óhéber BLG szótő Jób könyvében még felvidulás, örömködés értelemben is használatos.
No lám! Akkor viszont érdemes a perzsa felé is orientálódni, elvégre eleink jelentős és nem hasztalan időt töltöttek ott, és ez a Tórán is hagyott nyomokat. Hát kérem, gyanúm keletkezett, hogy a balkon és a balagán azonos, ezt kopirájtolom. A balakhana a perzsában a külső vagy fölső szobát jelenti. Nyilván nem Eszter idejében, de később török–orosz közvetítéssel került tovább, de már azzal a kibővített tartalommal, ami az erkélyből, a szobából színpadot teremt, rendezvényt, vigasságot, mi több, kifejezetten a népies commedia dell’arte egyik névadója lesz.
Nagy vonalakban meghatároztuk tehát a modern balaganitás vagy balaganizmus történelmi rétegeit és jelentésfejlődését. A belső rendjét nem a kispolgári környezet elvárásai szerint megjelenítő csomagoló miatt szinte restelkedő Eliezer balagánnak nevezte ezt a matematikai pontosságú statisztikai halmazt. Ugyan már. A kulcs nálam maradt, másnap kipakoltam és szétosztottam az összes doboz tartalmát a gurulós, átlátszó tárolókba, a dobozokat összehajtottam és begyömöszöltem a sarokba. Aki a dobozok szerint orientálódott az itt halott ember volt, én viszont nem tudtam elolvasni a szövegeket a dobozokon, tehát látnom kellett a teljes leltárt. Másnap délután már ördöngös magabiztossággal szortíroztam a csepegtetőrendszerek alkatrészeit, és sasszemem egy selejtet se nézett volna el.
Vidám, tarka, a hozzá nem értő számára kaotikus kulturális és nyelvi vircsaft, a dobozok közé csapó ököl, ami szelíden hajtogatja ugyanezeket pár perccel később; temperamentum és érzelmesség, a szemnek szóló primitív rend felhagyása az eredményesség kedvéért – ez kérem állesz cuzámmen Izrael eszenciája. Nevezhetjük akár büszkén balagánnak, egy minden nap ismétlődő szappanopera, rögtönző színház. A műhely rádiójának hangos slágeregyvelege is erre bizonyított rá.
Észre sem vettem, hogy Eliezer áll mögöttem, nem kissé meglepetten. „Itt meg mi van?” – motyogta. A megvilágosodott biztonságával vágtam rá: „az én balagánom!”
Megjelent az Új Kelet újság 2016 január-februári számában
Író
