Nagyfiam belázasodott, köhögni, majd fuldokolni kezdett, végül erős légszomj lépett fel és levegő után kapkodott. Néhány órás intenzív szenvedés után váratlanul gyors romlás lépett fel állapotában, és miután kétségbeesetten pislákoló tekintetében már a tőlünk való búcsút véltem felfedezni, nem bíztam Magira az orvoshoz szállítását, én ragadtam kormányt, eszeveszetten robogtam a kocsival, és hangos dudálás közben idegesen káromkodtam a ma különösen ráérős sofőrökre, amitől persze még lassabban vánszorogtak, ahogy én szoktam, mikor csak bosszantásképpen dudálnak rám.

Útközben folyton hátrapillantgattam, mert nem hallottam fiam lélegzését, és élénken eszemben volt, hogy nemrég vittünk a munkahelyemről egy arab munkást hasonló panaszokkal orvoshoz, aki közölte, hogy ha öt perccel később érkezünk, a fickó már nem élne…
Féktelen indulattal fékeztem a klinika bejárata előtt. Ugorjatok! Visítottam nyikorogva.

Több mint ötvenezres zsidó városunkban az egészségügyi klinika ápoltjainak és ápolóinak kilencven százaléka arab. Korábban azt gondoltam, hogy ennek talán gyengébb immunrendszerük, vagy a köztük gyakran előforduló erőszak az oka. Itt jöttem rá az igazi okra: A zsidók szállodába mennek üdülni, az arabok a kórházakkal és jól felszerelt klinikákkal érik be. Ők a csipogó orvosi műszerekben és tiszta vécékben lelik örömüket, és úgy rohangálnak a betegszobák között, mintha valami plazában szórakoznának.

Egyik húgom, aki  főnökként dolgozik az intézményben, korábban odaszólt a személyzetnek, hogy készüljenek a fogadásunkra.

Az első rutinvizsgálatok után leültettek, hogy várjunk a röntgenre. Félpercenként ugráltam fel fűnek fának tiltakozva, hogy mi lesz már, mi még mindig itt ücsörgünk, pedig a húgom a főnöknő. A röntgent követően – nagy meglepetésemre – az egyik muszlimkendős takarítónő helyezte ágyon fekvő fiam mellére, kezére, lábára az EKG készüléket, mire rájöttem, hogy nyilván nővérről van szó, bár mikor harmadszorra gyűrte össze a grafikon helyett egyenes vonallal kijövő eredményt, mégis inkább takarítónőnek néztem. Már közbeavatkozni készültem, hogy nehogy az egyenes vonal miatt halottnak nézze és tévedésből fekete hullazsákba tegye fiamat, mikor azt mondta:
– Nem jó a készülék, vagy a vizsgálat, vagy valami…
– Te nem vagy jó aranyoskám – dünnyögtem félhangosan, és nem egyeztem bele, hogy másik szobába vigye a gyereket.
– Hozz ide másik készüléket, vagy jöjjön valaki, aki ért a kezeléséhez.

Bejött egy másik nővér, két pillanat alatt lezavarta a vizsgálatot.
Húgom később megnyugtatott, hogy nem emiatt fogja kirúgni a csajt, már jóval korábban eldöntötte, hogy repülni fog, mert kétbalkezes.

Míg a vizsgálatok eredményére vártunk, azt javasoltam fiamnak, hogy arab testvéreinkhez hasonlóan próbálja elképzelni, hogy nem egy izraeli kisváros klinikáján, hanem ötcsillagos szálloda lakosztályán fekszik, és a falakon nem fecskendős dobozok és vizeletes pohárkák, hanem eredeti Picasso és Van Gogh festmények lógnak. Ezzel sem javítottam hörgő fulladozásán.

Az arab orvos kedvesen mosolygott (nyilván kicsit hogy húgomnál is jó pontokat gyűjtsön) és megnyugtatott, hogy minden vizsgálat eredménye jó, ez csak vírus, egyszer minden jóra fordul.

– Nincs valami arab gyerek a kocsi mögött? – kérdeztem, mikor befejeztük a tortúrát –, mert nagyon krosszosan fogok kiállni!
Nem akartam tovább rontani a statisztikát, miszerint az ilyen típusú elütéses tragédiáknál kilencven százalékban arab gyerekek az áldozatok, mondjuk őket nem kapkodó zsidók, hanem saját szüleik ütik el figyelmetlenségből

Szombat lévén egyetlen gyógyszertár sem volt nyitva a városban, ezért a közeli arab faluba mentünk gyógyszereket keresni. Egy nekünk segíteni akaró srác a mellettem lévő ablakon hajolt be a kocsiba, hogy útmutatást adjon, erre egy minket százzal előző vadállat kis híján halálra gázolta a gyereket. A fiú persze rossz utat adott meg, eltévedtünk és sokáig kóvályogtunk a szűk sikátorokban. Teremtett lélekkel nem találkoztunk, hogy segítséget kérjünk.

Végül valami sötét mellékutcában feltűnt egy távolodó férfialak. Lassítottam, hogy segítségért kiáltsunk, erre még mielőtt szólhattam volna, Magi kiugrott a kocsiból és utánaszaladt. Sötétség…
Na, gondoltam, ennek az asszonynak annyi. De túlélte, mert visszajött, megtaláltuk a gyógyszertárat, aztán finom arab kaját vettünk, és mikor otthon a nappaliban a gyerekekkel együtt jóízűen falatoztunk, megjegyeztem, hogy nem is olyan rossz, hogy arabok a szomszédjaink, mert a mi pihenőnapunkon is zsidó életet mentenek orvosaikkal, gyógyszereikkel és minden jóval degeszre tömött pitájukkal.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.