A függetlenség – pozitív fogalom, önállóságot feltételez. Egy ország életében történelmi fordulópont ennek kivívása, munkaszüneti nappal teszik lehetővé, hogy a nép örülhessen, emlékezzen, magáénak érezze. Egyetemes boldogság söpörhetne végig a tájon, de a területére nézve falatnyi ország egyik szexepilje az ellentétek rajzolata. Ahogy a mélyföld és a hegyek, ahogy az édes és a sós víz, ahogy a sivatag és a zöldellő rét, ahogy a hideg és a meleg egyszerre van jelen, úgy a társadalomban is leképezhető ugyanez.
A patrióta szomszéd, akinek autója, háza, keritése felzászlózva áll napok óta és a fekete fehérbe öltözött bácsi, akinek a rabbija a függetlenség nap negligálásáról beszél napok óta, ezért a pirosnál zászlót áruló fiatalnak nem ad egy ötöst egy darab műanyagért. A szemben lévő lámpasoron egy horgolt kipás fiúcska nyújtogatja a zászlókat az autósoknak, a mi oldalunkon lévő csaj polóján is egy vallásos ifjúsági szervezet logója díszeleg. Az ő rabbijuk ezek szerint másra buzdítja őket.
Az arab települések a fal innenső oldalán sem borulnak kék fehérbe, sőt. Egyes helyeken a bulizás, és boldog ünneplés helyett gyászos a hangulat. Tel Avivban és Jeruzsálemben egyaránt nagy a felhajtás, talán nincs is olyan szórakozóhely, ami ne kínálna erre a napra valamit a hivatalos városi rendezvényeken túl. Városi rendezvények országszerte vannak. Minden évben külön bekezdést szentelnek a Hiradóban a különböző sztárok erre a napra eső gázsijáról, mintha a kiemelkedő összeg valami új jelenség lenne, holott az évnek ezen a napján éri el a legnagyobb mozgósító erejét minden helyi önkormányzat. Tízezrek mennek el egy negyven perces koncerteket magába foglaló fesztiválszerűségre, ahol a szervezők igyekeznek kiegyenlítetten bánni a fellépők zenei stílusával, van ahol egyenesen a lakosok szavazatai alapján válogatnak. Az önkormányzatokat pénzszórással ostorozó lakók biztosan nem a koncerthelyszínek árusai közül kerülnek ki, akik vattacukrot, csecsebecsét, játékot, lufit, virslit, édességet, italokat árulnak leggyakrabban. Ahogyan a zenész gázsija kifele megy a városi pénztárból, úgy az árusok kiemelt helypénze meg befelé megy a pénztárba, igaz így is szép summa marad náluk, saját bevallásuk szerint. Az egyszerű nép egyszerű gyermeke pedig boldogan költekezik, hiszen, ha ma nem, hát mikor jut el ilyen nagyszabású rendezvényre ingyen.
A falunkban is szerveznek ünnepséget, bár hosszú kihagyás után csak tavaly éledt újjá a hagyomány. Közös eszem-iszom, találkozások, beszélgetések a szomszédságban lakókkal, akikkel az autós közlekedés miatt csak ritkán találkoznak. Gyerekeknek filmvetítés, felnőtteknek zongorakísérettel közösen énekelhető hazafias dalok a kék fehérbe öltözött faluközpontban. A szomszéd faluban csönd és sötét van, nincs közös ünneplés, ezért már tavaly is kezdeméynezték néhányan, hogy hívjuk meg őket a miénkre. Voltak ellenzők és egyetértők, voltak vendégeskedők és otthonmaradók. Idén újra megpróbálják, hátha lesz egy hagyomány. Az út túloldalán lévő településen minden évben áll a bál. Kölköknek ügyességi, logikai játékok, vattacukor és pattogatott kukorica. Mindenkinek szabadon áll az utcahosszú asztalsor a közös étkekkel. A gyerekek bemutatója után a felnőttek is szerepelnek egy rövid darabban, ahol a közösség életével kapcsolatos belső poénokon mindenki sokat nevet. Az este fénypontja a helyi tüzijáték, amit tőlünk is jól látni, majd utcabálon táncolhat, aki bevállalja, hogy a szomszédok előtt elereszti magát.
Jó látni, hogy ennyiféle ez az ország, ami idén május elején 69 éves, mert ugyan május 14-én kiáltották ki a függetlenséget, a dátum a zsidó naptár szernt vándorol. A gyerekek ma szétszélednek, ki ide, ki oda megy ünnepelni, mulatni, Gergő koncertről koncertre száguld, övé a munka, mikor mások szórakoznak.
Nekem május elsején a fejemet egy apró, göndör, barna asszony tölti ki és be, aki aznap lenne kerek 70. Odaát, ahonnan származunk, régen felvonultak olyankor, azt hitte az ő tiszteletére. Aztán felnőtt és sokminden mással együtt ezt sem hitte már. Tanult és dolgozott, kitalált és megjavított, elrontott és megírt, utat mutatott és letért az útról. Jó lenne újra látni, hallani a hangját és ölelni hosszan, mint régen! Hiába peregnek az évek hiányzik az anyahús felnőtt fejjel. “Holnapra megforgatjuk az egész világot” harsogtuk együtt és akkor még nem tudtam megfordul az magától is gyorsabban, mint gondolnám.”Zsebkendődre köss egy csomót” cincogtuk röhögve, miközben rock’n’rolloztunk a lépcsőházban önfeledten lihegve. Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy elmúlik, de azért bőgni ér, hogy tényleg elmúlt ugye?
Független, önálló felnőtt életre bíztatott, de sosem vágytam független lenni, sem önálló. Csapatjátékos vagyok, hiszek az összetartozás erejében. Mindig a viszonyok érdekeltek, ki miért és hogyan kapcsolódik, anya-gyerek, pár, testvér, munkatárs, mester, tanítvány, emelett a függőség érdekelt kiemelten. Az, hogy egy ország hogyan vagy mitől független sosem volt világos, és a történelem iránti érdeklődésem sem segített megérteni a dolgot. A gyarmattartótól megszabadulva is mindig kell, hogy szövetségesek és ellenségek legyenek a porondon, hiszen ettől mozog a kerék. Idén majd megint figyelek, hátha beleszeretek a függetlenségbe.
Blogger
