Drágám, nem bánnám, ha inkább sakkoznál…

Azt hiszem valami ilyesmit suttogott a párom, amikor a 10 kilométeres Maccabiah Jeruzsálemi Éjszakai gyaloglás, majd a további 2 kilométeres autókeresgélés után végre megszabadult a sportcipőjétől és roppant büszkén, de annál fáradtabban hátradőlt a kocsi ülésében. „Még mindig nem értem, mi vesz rá embereket arra, hogy önszántukból hosszú kilométereket rohangásszanak. Nem normálisak.” – suttogta, majd megadóan legyintett és mély álomba merült. Én pedig egy hatalmas mosollyal az arcomon araszoltam az autóval a fővárosi utcákon, melyek az éjszakai óra ellenére zsúfolásig voltak, hiszen Jeruzsálem régi városrészét már délután 5 tájban lezárták az autóforgalom elől.

A verseny hivatalosan fél 8-kor kezdődött az 5 kilométeres táv rajtjával, de izraeli szokás szerint csúszott az indulás, amit nem is bántunk, ugyanis félórával azelőtt éppen Beer Seva felé tartottunk. Sikeresen eltévesztettem egy lehajtót, úgyhogy a Petah Tikva-Jeruzsálem 55 km-es távot, majdnem Makó érintésével, 130 kilométer alatt abszolváltuk. De hurrá, fél 8 tájban megérkeztünk Jeruzsálembe, a parkolással viszont bajban voltunk. Mire végre sikerült letenni az autót, hivatalosan már majdnem megkezdődött a 10 kilométeres táv rajtja. Uccu neki, szedtük a lábunkat, hogy legalább a futó tömeg hátát lássuk, amikor mi is nekikezdünk a gyaloglásnak. Persze annyira siettünk, hogy csak utólag jutott eszünkbe, nem is jegyeztük meg, pontosan hol raktuk le az autót. Hiába no, már a jelenlétünk is igazolja, hogy szeretjük a kihívásokat. Majd a verseny végén ráérünk aggódni, hogy merre van az a járgány! – biztattuk egymást.

Még szerencse, hogy előzetesen regisztráltunk a versenyre, így az 1 órás késés ellenére a szervezők kiadták a rajtszámot és már állhattunk is a starthoz. Illetve majdnem, mert mire végigverekedtük magunkat a kordonrendszeren, a mi 10 kilométeres csapatunk szépen elrajtolt. Így egy darabig tébláboltunk a felsorakozott félmaratonisták között, szívtuk magunkba a verseny hangulatát, majd egy oldalkanyarral nekiindultunk kettecskén.

Nem sokáig voltunk kettesben, perceken belül nagy éljenzések közt elzuhogott mellettünk a 21,1 km-es versenyszám élmezőnye, majd lassan a többi résztvevő is csak a hátát mutatta. Mindez nem lombozott le minket, néha ugyanis visszakanyarodtak, mi pedig baktattunk a kordonnal lezárt utcákon, élveztük a hűs nyáréjszakai szellőt és a jeruzsálemiek folyamatos biztatását. Néha a gyerekek beálltak a futók közé, de a legkedvesebb képem az, amikor a versenyzőktől ihletett kapva, két fejkendős arab lány és egy kisfiú kezdett szaladni a párhuzamos sávban. A városban béke honolt, jól megvoltak egymás mellett a zsidók és az arabok, együtt örültek az esti látványosságnak és a nemvárt bevételi forrásnak. A versenyzők ugyanis frissítés után az útszélére hajigálták az üres vizes palackokat, amit az élelmesebbek bevásárlókocsival és nagy zsákokkal gyűjtöttek, ezzel is megkönnyítve a dzsembori utáni nagytakarítást a város számára.

A finisben nagy tömeg, hangos óváció és egy emlékérem fogadta a befutókat. Mi is büszkén akasztottuk a nyakunkba a miénket, hogy aztán gyorsan kislisszoljunk az ünneplő tömegből és a verseny lendületétől hajtva belekezdjünk egy újabb kihívásba, megtaláljuk az autót, amivel hazajuthatunk Petah Tikvára.

Sivan Erush

Újságíró