Ha a feleségem röhögve jön haza és sem az ebéd, sem az életünk más fontos momentuma nem számít neki, amíg végig nem hallgatom, akkor az a sztori érdekes lehet. Volt már buszos mesénk, itt a folytatás.
Ionesco, a román származású francia író nem halt meg 1994. március 29-én Párizsban, hanem a 125-ös buszjárat sofőrje Tel-Avivban ma is. Az előadásait maga rendezi, és az a szerencsés (vagy szerencsétlen, ezt nehéz eldönteni), aki vele utazik, kivételes élményben részesül. Ne keressük ezt a travel guide-okban, ez csak az őslakosoknak jár, és néhány frissen jöttnek, akik még nyitott szemmel közlekednek.
A néző gyanútlanul lehuppan egy szabad ülésre Észak-Tel-Avivban, és elindul délnek. A busz hamar megtelik, az ülőhelyek elfogynak. Ekkor egy idős néni száll fel, és szinte észrevétlenül elkezdődik az előadás.
Ionesco a középső tükrében pásztázza az utasokat, majd megszólal: „Utasok! Kérem, adja át valaki az ülőhelyét a most felszállt idős hölgynek!” Senki nem reagál. „Szőke hölgy! Igen, te te!” (A héberben nincs magázás.) A Kis Szőke Lány – hívjuk így ezentúl – riadtan körülnéz. Tekintete találkozik a tükörben a sofőrével. „Nem látod, hogy egy idős ember áll melletted?” Nincs mese, feláll. Az idős hölgy leül. Függöny, de mégse. Most középen felszáll az Orosz Lány Kimonóban. Érvényesíti a bérletkártyáját. A hosszú buszokon középen is van ehhez kütyü. Magassarkú cipőben van, fekete mini kombinéban és földig érő tarka japán kimonóban, de lehet, hogy ez inkább valamelyik kaukázusi népnél szolgált mint pongyola. Tel-Avivban nehéz feltűnően öltözni. Neki sikerült.
Itt lép elő két mellékszereplő. Siketnémák. Eddig csendben jeleltek. Az Orosz Lány Kimonóban elvonul előttük. Fontos megbeszélnivalója van Ionescóval. A Két Siketnéma Lány elnémul – ha ez nem képzavar –, és csak nézik az Orosz Lány Kimonóban jelenséget, aki most visszabilleg középre, mint egy manöken a kifutón, aztán leszáll. A Két Siketnéma Lány most vad jelelésbe kezd. Kifejezően, szinte „ordítva” leszólják: „Láttad azt a csajt? Hogy nézett ki? Mi volt ez a cucc rajta?”
De ne feledkezzünk meg a Kis Szőke Lány drámájáról. A hölgy, akinek a helyét átadta, leszállt, és a Kis Szőke Lány visszaült. Most minden megállóban izgatottan néz körül; jön-e valaki, aki miatt felállíthatja őt a Nagy Rendező. És jön! A Feleségem, a fiatalos – szintén szőke – fejével úgy érzi, hogy ő is veszélyben van. A felszálló ősz szakállú bácsi éppen előtte toporog. Ionesco pásztáz. A Feleségem hirtelen ötlettől vezérelve felkapja az olvasó-szemüvegét, abban idősebbnek néz ki. Megússza. A sofőr újra a Kis Szőke Lányt szúrja ki. Mire odáig ér a monológjában, hogy „egy idős utas szállt fel!”, a Kis Szőke Lány már újra áll. A Két Siketnéma Lány helyesel.
Hosszú a 125-ös útja. Már valahol Dél-Tel-Avivban jár, mikor a Kis Szőke Lány helye újra felszabadul. Nem mer leülni, de a Két Siketnéma Lány biztatja. Hát, leül mégis. Persze, hogy egy jól rendezett abszurdban ilyenkor újra felszáll egy öreg. A néni hatalmas banyataxit, azaz kerekeken guruló fémrács-kosarat tol maga előtt. Totyogva halad befelé a buszba. A Kis Szőke Lány már pattan… „Nem! – szólal meg most Ionesco. – Olyan helyet kérek, ahol a kosár is elfér!” Feleségem megint megússza! „Igen, a te helyed pont jó lesz!” – szól rá a Középkorú Férfira, aki háttal ül neki. Az megpördül. Összenéznek a tükörben. „Igen, rólad beszélek! Add át a helyed!” – a Középkorú Férfi pattan, de kicsit morog, amire szúrós tekintet érkezik a tükörből. A Néni A Kosárral leül, a motyóját három ember segíti a térdeihez. A lábait felteszi a kosárra, mint otthon a kanapéra. Egy megállónyi nyugalom.
Már Jaffón vágtat a busz, a hosszú egyenes Jeruzsálem bulváron. A Néni A Kosárral elindul, és a száguldással nem törődve, a kocsijára dőlve elszántan totyog a középső ajtó felé. „Üljön vissza!” – dörög rá Ionesco hangja. „Nem ülök!” – sipít a Néni A Kosárral, mint egy öt éves kislány. Feleségem szerint kicsit túlspilázva. „Üljön le! Nem állhat, míg a busz mozog!” – jön a dühös hang a hangszóróból. „Nem ülök! Le akarok szállni.” – csipog a Néni A Kosárral. „Nem hallom, mit mond!” – dörög a hangszóróból Ionesco. Ekkor a középső fertály görög színpadi kórussá alakul: „Nem ül le! Le akar szállni. Nem ül le! Le akar szállni.” – zúgja a kar. „Üljön le! Majd megvárom, míg leszáll, addig nem indulok!” – így Ionesco. A vitának a megálló vet véget. Ionesco tényleg megvárja, míg leszáll.
Aztán sorra leszállnak a szereplők: a Két Siketnéma Lány, a Kis Szőke Lány, a Középkorú Férfi. Még előtte a tekintetük találkozik a Nagy Rendezőével a középső visszapillantóban. Feleségem már el is felejtkezett a színházról, illetve azt hitte, ő csak néző volt. Mikor leszáll, már nincs rajta az idősítő olvasószemüveg. „Látlak, szőke! Te is átadhattad volna a helyed!” – szól még utána Ionesco, aki a 125-ös buszjárat sofőrje Tel-Avivban, a Feleségem szerint…
Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
