Óz, a volt kibucnyik

amosz oz fotelben

Ma temetik Ámosz Ózt. Az ő tiszteletére tesszük közzé Shiri Zsuzsa, a Népszabadság kulturális mellékletében 2010-ben megjelent írását.

A 2009-es jeruzsálemi könyvvásáron Esterházy Péter, Konrád György és Spiró György szereplésével Magyarország volt a díszvendég. 2010-ben a budapesti könyvhéten Izrael képviseletében pedig Ámosz Ózt érte a megtiszteltetés, hogy a két ország kulturális kapcsolatát erősítse. Ő Izrael leghíresebb írója, legalábbis az ő könyveit fordították le a legtöbb nyelvre, állítólag már többször jelölték irodalmi Nobel-díjra.

Óz magyarokkal kapcsolatos emlékei gyermekkorának világába nyúlnak, ott is Kovács úrig, Jeruzsálem magyar fényképészéig – aki elvileg héberül szólalt meg, mégis mindig azt hitték, hogy magyarul beszél, hála gondosan megőrzött Kárpát-medencei akcentusának. Ámosz Óz először 1985-ben, egy nemzetközi emberi jogi bizottság tagjaként találkozott magyar költőkkel, írókkal, újságírókkal, művészekkel Budapesten. Később is vissza-visszajárt, s örömmel konstatálta a hatalmas változást. – Izraelről a kommunista időkben a hivatalos forrásokból főleg rosszat hallottak az emberek, de mivel semmit sem hittek el a médiának, így az Izraelről mondott szörnyűségeket sem – emlékezik jólesően.

Az írót nem változtatta meg világhíre: szerény kedvessége, határozott közvetlensége ma is éppen olyan, mint bármely kibucnyiké, nemhiába volt a Hulda kibuc lakója 14 és 47 éves kora között. 1986-ban csak kényszerből költözött Aradra, a sivatagi kisvárosba, miután az orvosok az ottani éghajlatot „írták elő” kisfia asztmájára. Ő szívesen maradt volna tovább is a közösségben, ahol már rég nem kellett kijárnia a traktorral a földekre, ugyanis a kiadóktól érkező – és nagyrészt a közösbe kerülő – pénzek szinte önálló kibuci „melléküzemággá” emelték a művészetét. Neki már ott is csak írnia kellett. Aradról, ahol most él, csak hétvégeken jár Tel-Avivba, meglátogatni három felnőtt gyermekét. Ilyenkor megy színházba, operába is, és persze ilyenkor ad interjút az újságíróknak.

Óz nem csak a hetedik ikszen túl él visszavonultan, a szalonok világa mindig is idegen volt tőle, mint mondja, „soha nem hiányzott, hogy művészekkel kávéházban üldögéljek. Van néhány író jó barátom, hetente-kéthetente beszélek velük telefonon, s ez elég”. Féltve őrzi magánéletét a nyilvánosságtól, s bár híresen jóképű férfiként könnyen celebbé, „megmondóemberré” válhatott volna, inkább az otthon és az írás nyugalmát választotta. Ugyanakkor a Szeretetről, sötétségről című önéletrajzi regényében, amely végső soron édesanyja 39 évesen elkövetett öngyilkosságára keresi a választ, mégis kiteregeti a családi szenynyest. Izrael történetének hátterében kétszáz esztendőre visszamenőleg mindent megtudunk a felmenőiről, s korántsem kíméletes családja emberi gyengeségeinek leírásakor. – Csak miután békét kötöttem a múlttal, akkor tudtam mindezt megírni, hogy ne felejtődjék el ez a múlt. A kollektív emlékezet számára próbáltam megmenteni a történteket – magyarázza. Művének sikere alaposan meglepte a szerzőt, aki elsősorban éppen történetének egyediségétől tartott. – A könyv írása közben az volt az érzésem, hogy csak a jeruzsálemiek értik majd meg, közülük is csak azok, akik akkoriban, abban a lakónegyedben éltek. Úgy gondoltam, Tel-Avivban már értelmét veszti az egész. Az aztán végképp nem jutott eszembe, hogy 27 nyelvre lefordítják, s hogy az egész világon több mint egymillió példányt vesznek belőle. Óz a könyv hamarosan Izraelben és Bejrútban polcokra kerülő arab fordítására a legbüszkébb, mert szerinte ez elősegítheti az izraeli zsidók jobb megértését is. Mintegy öt éve Jeruzsálemben kocogás közben zsidónak néztek és ezért lelőttek egy keresztény arab joghallgatót, George Khouryt. A fordítás költségeit az ő családja állta, így szerették volna segíteni a béke ügyét, s emléket állítani fiúknak.

Ámosz Óz hetvenéves, ám úgy véli, már legalább 300 esztendőre eleget élt. 1939-ben, születésekor még csak álmodni lehetett a zsidók államáról, s ő megélte azt a nevezetes éjjelt, amikor az ENSZ döntése nyomán megszületett Izrael. Hatalmas változásoknak lehetett tanúja, de nem feltétlenül nosztalgiával emlékezik a múltra. Szerinte manapság jóval könyebb az élet. – Egykor Palesztinában szinte mindenkinek kenyérgondjai voltak, mindenki szegény volt. Ma már csak a társadalom egy része szegény, és ők is kapnak segítséget, támogatást, míg a 40-es évek szegényei senkitől sem kaptak semmit – emlékezik.

Óz a XXI. század legfontosabb ellentétének nem a vallások, az ideológiák, a bőrszínek, vagy a Kelet és a Nyugat harcát tekinti, hanem az egyre erősödő fanatikusok és az emberiség mérsékelt többsége közti vitát. – Minél messzebb kerülünk a második világháborútól, az emberek annál inkább elfelejtik a fasizmust és a nácizmust, és annál könnyebben válnak fanatikussá. Minél bonyolultabbak a kérdések, annál egyszerűbb válaszokra vágynak, s a fanatikusok válaszai egyszerűek és egyértelműek – mondja. Mindez Izraelben különös jelentőséggel bír, hiszen ez a vidék hagyományosan a küzdelem egyik színtere. A Szeretetről, sötétségről híres szavai szerint régen Európában egykor azt firkálták a falakra, hogy „Zsidók, menjetek haza Palesztinába!”, majd ötven év elteltével a régi feliratok helyére az került, hogy „Zsidók, takarodjatok Palesztinából!”

Ámosz Óz soha nem írt háborús regényt, mint mondja: „nehezen beszélek erről a témáról olyanokkal, akik nem voltak ott. A tankban ülni olyan szélsőséges emberi helyzet, amit nehéz szavakkal leírni, hiszen elsősorban nem látható vagy hallható, hanem elmondhatatlanul büdös. A háború a füstölgő gumi, az égett vas, a lángra kapott növényzet szaga, és az égett emberi húsé. A frontokat a bűz uralja”. Pedig volt része a háború „élményében”, tankban harcolta végig az 1967-es hatnapos, majd az 1973-as jom kippuri háborút. – ’67-ben és ’73-ban azzal az érzéssel vonultam harcba, hogy azért küzdünk, mert mindannyiunkat meg akarnak ölni. Ha ilyen lesz a helyzet, ismét magamra öltöm az egyenruhát, de semmi másért nem – vallja a hetvenes író.

Óz vérbeli homo politicus, a baloldali Mapai, a Munkapárt, majd a Merec párt tagja lett, minden reggel átnézi a lapokat. Éles helyzetekben más írókkal öszszefogva a hangját is hallatja. Néhány nappal a 2. libanoni háború, majd a gázai „Öntött Ólom” hadművelet megkezdése után ezek leállítását is követelte, bár előzőleg – a Hamasz, illetve a Hezbollah provokációjára válaszul – nem ellenzett egy korlátozott, csekély mértékű katonai választ sem. Alapvetően optimista, bizonyos benne, hogy egyszer béke lesz az olajfák alatt. – Vannak háborúk, amelyek 20, 50, 100 vagy 200 évig is tartanak, de örök háborúk nincsenek. Egyszer kompromisszum születik a Közel-Keleten is, mert nincs más lehetőség. Mi nem megyünk máshová, mert nincs hová mennünk, s a palesztinok sem mennek el, mert nekik sincs más helyük a világban. Nagy, közös, elégedett családdá nem tudunk válni, mivel két elégedetlen, különálló család vagyunk. El kell válnunk és a közös házunkat két kisebb lakásra kell osztanunk. Ma már szinte mindenki tudja ezt, még az ellenzők is – vélekedik. Többször hívták baloldali pártok, hogy képviselje a nézeteiket a Kneszetben, a parlamentben is, de maradt a kaptafánál. Alkalmatlannak tartja magát politikusnak, mert képtelen lenne hallgatni, ha erre lenne szükség, még akkor is, ha népszerűtlenné válna és vihart kavarna. – Megszoktam, hogy kisebbségben vagyok. Ha véletlenül a többséggel lennék, rögtön önvizsgálatot tartanék, mi a baj – mosolyodik el. Pedig az idő egy alapkérdésben őt igazolta: ’67-ben még akár egy liftben is gyűlést tarthattak volna a palesztin állam létrehozását szorgalmazó izraeliek, ma pedig a „két népnek két államot” koncepcióját vallja a mérsékelt többség.

Ámosz Óz nem váltotta valóra egyik gyermekkori álmát sem, mégis megtalálta helyét a zsidók modern államában.

– Hét és félmilliós nép vagyunk, a hét és fél millió miniszterelnök földje, a hét és fél millió próféta otthona, a hét és fél millió messiás hazája. Ahol mindannyiunknak megvan a válasza minden létező kérdésre, ahol mindenki folyamatosan kiabál, és senki sem figyel a másikra. Rajtam kívül. Én ebből élek – mosolyodik el.