Pontosan két éve alijáztam. Gondoltam megünneplem valahogy. Előkapartam az első napokban írt cikkeket, amelyeket a papír Új Kelet, később pedig az Új Kelet online közölt akkoriban. Összeollóztam belőlük ezt a mozaikot. Az I. rész után jöjjön a folytatás: Első napjaink Tel-Avivban.

Visszaemlékezni egy nagy szerelem első pillanatára. Tel-Avivban szerettünk bele Izraelbe. Sétáltunk a part felé a Bograshovon. Néztük a kirakatokat, aztán pancsoltunk a hullámtörők mögött. Október vége volt.

Most lett csak világos, mikor újra a Carmel piac kebabját esszük. Ma is művészek kirakodó vására van a szomszéd utcában, az Allenby mellett, ahogy akkor.

És ma is kapunk meglepetést a várostól. Szving, jó fajta, táncolható szól a távolból. Nem élő zene: Count Basie. Akkora hangdobozból jön, mint egy hokedli. Délután kettő, péntek.

Először csak egy-két pár táncol, szépen, összeszokottan. Aztán egyre többen. Az arra járók, ahogy mi is, megállnak. Nézzük a szvingelőket. Nem szerepelnek, maguknak táncolnak.

És mindez az Alapítók terén, mert itt a valóság szimbolikus is egyszerre. Ági fogalmazza meg, amit érzünk. Azt, hogy honnan jöttünk. Egy, a szellemet folyton gúzsba kötő országból. Ez a város meg az utcán szvingelő fiataloké. Láttam ilyet otthon is. 1989 után egy ideig úgy tűnt, Magyarország is ilyen lesz. Ha ez az álom nem foszlik szét, lehet, hogy nem itt kötök ki. De most remélem, tényleg kikötök.

Várjá’ sofőr!

Van egy speciális jelenség. Feleségemmel “regázásnak” neveztük el. Haifától északra a Krayotban, ahol az első izraeli félévem telt, alig láttam ilyet. Tel-Avivban viszont mindennapos.

A buszokon játsszák az őslakosok. A lényege, hogy mikor a busz megáll és a leszállók zöme már a járda aszfaltján, a buszvezető pedig már csukná az ajtót, akkor a játékos feláll a székéről és hangosan regázni kezd: Rega rega nehág! (Várjá’ várjá’ sofőr!). Ismételgeti ordítva, de minden indulat nélkül. Ha tömeg van, akkor az utazó közönség, mint egy görög tragédia kórusa átveszi a regázást. A sofőr, ha kikanyarodott is a megállóból, most megállítja a buszt és újra kinyitja az ajtót. Az igazi hazárdőr ilyenkor még összeszedi az ülés alatt szétgurult mandarint… de senki sem sürgeti! Nem maradhat a buszon, aki le akar szállni! Ez a közös óhaj. A sofőr is ismeri a játékszabályt. Nyugodt, mint a bolondokháza ápolói. 10 buszozásból 8 rega, ez a statisztika. Pénteken sűrűbb. A piacoknál pedig gazdagodhat a játék: a Hatikva piacon átjövő buszokon időnként 7-8 nahtkaszli méretű gurulós bevásárló táska (pesti nevén: banyataxi) utazik. Ha a regázó közülük kerül ki, akkor nagyon izgalmas meccs várható. A játszó természetesen távolabb ül az ajtótól, mint a többi banyataxis. Elindul, a gurítva is nehéz jószágát pedig próbálja átemelni a többin. Igazi interaktív sporteseménnyé válik az akciója. Mindenki segíteni próbál, de legalábbis szakért. Mint egy focimeccsen: – Passzolj,már! – Lőjed, ne cipeld! – ilyesmi. De közben persze senki nem felejt el ordítva regázni. Aztán hosszas kinti dudaszó után – hisz az egyetlen járható sávban állunk – a játékos leszáll. De a sors már kijelölte a következőt. Mi még nem tudjuk, hogy ki az, mert nyugodtan ül, pókerarccal, mint a koncentráló atléták. Egészen a következő ajtócsukásig, amikor is felharsan majd ajkairól a csatakiáltás: rega rega nehág!

Ezt csak tel-avivi meri megcsinálni. A turista már két megállóval a leszállás előtt rémülten hurcolkodni kezd az ajtó felé. Mi meg, friss bevándorlók irígy csodálattal bámuljuk a rega hőseit. Nyomjuk a leszálló gombot és speiccelünk lefelé ajtónyitáskor.

A múltkor viszont annyira belefeledkeztünk a mellettünk ülő vadidegennel a szelíd beszélgetésbe, hogy nem vettük észre: a busz már ott járt, ahol le akartunk szállni. Sietve búcsúzkodtunk, mikor csukódott az ajtó. De Ági nem vesztette el a lélekjelenlétét: – Rega! – szaladt ki a száján.

A kórus persze most is a hős mellé állt: – REGA REGA NEHAG! – diadalmenetben leszálltunk. Néztünk a busz után. Ági felkiáltott és a nyakamba borult: – Tel-aviviak vagyunk! Igazi tel-aviviak!

Jóbarátok – Minálunk

A feleségem egy kicsit sem hasonlít Lisa Kudrowra, viszont folyton igazi izraeli történetekbe csöppen. Mi az, hogy csöppen? Csobban!

Tel Aviv egyik legszebb sugárútján, az Ibn Gabirolon egy szuperban vásárolt, mikor egy nő megfogta a karját és fülig érő szájjal vigyorogva, hosszú héber monológot zúdított rá. Ági ebből csak a “fibi” szót vélte érteni. A kötelező “áni ló meviná” (nem értem) után angolul is elismételte a hölgy: Milyen fantasztikus, hogy te pont úgy nézel ki, mint Fibi a Jóbarátokban! Ági valószínűleg nagy kerek szemekkel nézhetett, és egy szó sem jött ki a torkán. Ezért a hölgy bizonyító eljárást kezdeményezett. A polcok között őgyelgőket szólította meg; ugye, hogy úgy néz ki, mint Fibi? Aztán taktikát váltott. Megszólított egy vásárlót, és az akkor már hangosan röhögő feleségemet, mint szemléltető eszközt elé állította, majd ravasz ügyvédi kérdést tett fel: Na kire hasonlít? A másik hölgy rövid gondolkodás után rávágta: Lisa Kudrow? Itt közös visongás következett, mint egy gimis osztálykiránduláson. Ebbe megpróbáltak széles néptömegeket bevonni. Aztán közös szelfik készültek Ágival, és a hölgyek sokáig vissza-visszaintegetve elindultak a pénztárak felé.

Ági sietett haza, mert a tulaj jelezte érkezését a bérleményünkbe. Rosszul kitöltött csekk, pótkulcs, gázpalack, ázik a plafon – ezek voltak a napirendi pontok. És jött. Puszival üdvözölte a feleségemet, mintha régi pajtások lennének. Először találkoztak azóta, hogy itt lakunk. A tulaj gyorsan lezavarta amiért jött, aztán leült a kanapéra, mint aki vendégségben van. Ági értett a “szóból”, kávéval kínálta és sütivel. A purimról maradt hámán-fülére rálegyintett, mint a magyarok a karácsonyi bejglire húsvétkor. De a linzerre, amit Ági sütött, rávetette magát. Az első falat után olyan jelenet következett, amit leginkább csak a focipályákon látunk és gólörömnek hívják. 6:0-nál járhatott a meccs, amikor csöngettek. Két szaki állt az ajtóban, pontosabban a mester úr, és a segéd-gyerek. A tulaj hívta őket ide, hogy nézzék meg a tetőn a dud semest (napelemes bojlert), nem abból folyik-e a víz a tetőre.

De a tetőajtóhoz nem volt kulcs. Ági neked sincs? Nincs. A mester úr nagyon bedühödött, hangos ordibálás kezdődött. Házi urunk tudta, hogy nincs igaza, de azért hősiesen vissza-visszaugatott, mint jó házőrzőhöz illik. Ági – kezdő izraeliként – kicsit aggódott, hogy megölik egymást, de legalábbis pofozkodni fognak. Csak az nyugtatta, hogy a segédgyerek egykedvűen támasztotta a falat. A mester már írta a számlát a kiszállási-díjról, de közben tovább szórta szitkait az ilyen kuncsaftokra, mint gazduram. Az meg az orra előtt hadonászva érvelt, harsogva. Aztán teljesen váratlanul kibékültek, egymás vállát csapkodták, és kezet fogtak, mint az államfők a reptéren. Rendben, rendben, beszéder, beszéder.

Aztán megszállta őket az ihlet. Szerezni kéne egy kulcsot a házban! A vehemenciából mit sem veszítve sorra felcsengették a lakókat. Egymás szavába vágva vázolták a helyzetet. Néha az elsőn lakóknak a harmadikról és fordítva, ordítva. Amíg ez a zajos szeminárium zajlott, Ági felhívta a közös képviselőt, aki megígérte: fél óra múlva ott lesz a tetőkulccsal. De ez újra olajat öntött a tűzre. Fél óra! Fél óra! Nekem nincs fél órám! (Izraelben minden egy óránál hosszabb várakozási időt fél órának hívnak. A valódi fél óra, az a hámes dákot (5 perc)) . Ági megkínálta a mestereket is kávéval, sütivel. Az öreg visszakapcsolt az előző veszekedés hangerejére: Kávé! Süti! Fél óra! De a segédgyereket ez sem zavarta, rutinosan hozzáfogott a linzerhez. Az öreg a hámán-fülével próbálkozott, de hamar észre tért. A linzer! Kezük is szájuk is tele volt süteménnyel de ordítoztak tovább. Széles gesztusok, röpködő sütemények… Most már a pofon jön… Ehelyett újra, rajtaütésszerűen megbékültek egymással. Pár perc múlva már kart karba fonva mentek le a lépcsőn, mint régi jó barátok. Megbeszélték, hogy majd visszajönnek máskor. A segéd még betömött három linzert és követte őket.

A plafon ázik tovább, a közös képviselő pedig még mindig úton van a kulccsal…

Ági még este is röhögött ezen a két marhán, mikor elmesélte a csatájukat: Képzeld a tulaj úgy búcsúzott: Üdvözöllek Izraelben!

Reggel aztán munkába menet, látta a buszmegállóból, hogy a szemben lévő házból kijön egy lakó, kicsit ódivatú háziköntösben. Kezében két csésze kávéval. Letette a csészéket a kukára és odahívta az utcát söprő szudáni srácot. Leültek az előkertecske betonperemére, és kávéztak. Nézték Ágit, és a többi munkába indulót. Együtt, mint a jóbarátok.

Zászlók, hazák

A lakástulajdonos néni ránk hagyott egy izraeli zászlót. Közeleg az államalapítás ünnepe, látom, a szemben lakók már csomózzák a zászlaikat az erkélyeikre. Én is ezt teszem. Ötvenhárom évesen először életemben.

Ez úgy érzem, magyarázatra szorul.

Az első zászló, amit megutáltam tízévesen, egy vörös zászló volt, rajta arany sarló és kalapács. Az iskolánk épületének felébe szovjet tisztek gyerekei jártak, övék volt az udvar jobbik fele. Ráadásul kórusuk se volt! Nekünk kellett megtanulni a “szájúz nyerusimijt”, a himnuszukat. Állni a napon az ünnepeiken, dalolva, míg a sarlós kalapácsos az égbe kúszik. Ötödikes voltam és a tanárunk nem örült a kérdésnek: miért kell ezt csinálnunk? Tizenhat évesen Ausztriában, rokonoknál láttam először azt az ’56-os filmfelvételt, amikor egy fiatal lány a Rákosi-címert – így hívták! – kivágja a zászlóból. Ez a lyukas lobogó tetszett! Néhány napra összetartott minden magyar embert. Ha éltem volna akkor, kitűztem volna…

Aztán továbbkérdeztem. A rokonok elmagyarázták, hogyan lett ez a lyuk Kádárék által bestoppolva: terrorral, árulással, legvidámabb barakkal. Kamaszként több se kellett, hogy azt a Kádár-címerest is megutáljam. A kokárdát, jó nagyot, persze, kitűztem március 15-én, mert tudtam, az szúrja a szemüket. Este már egy rendőr, igazoltatáskor, letépte a kabátomról. 1989-ig csak a sportsikerek és a Himnusz maradt, ha magyarnak akartam érezni magam. A Himnuszt később sem lehetett idióta politikai célokra használni. Emberi fájdalom van benne. Ráadásul menetelni se lehet rá. De a piros-fehér-zöld zászló megint nem járt jól. A népköztársasági címer le, de a köztársasági, a republikánus címer, amit a ’48-as hősök hordtak, mégsem került a helyére. Hiába akart szegény Petőfi királyokat akasztani, az új magyar demokrácia a royalista változatot hímezte a zászlónk közepére. Ahogy most áll ez az ország, lassan érteni kezdem, miért. Minden vezető arról a koronáról álmodik azóta is, nem a népet óvó pajzsról. Ráadásul elkezdődött a melléknévfokozás: magyar, magyarabb, legmagyarabb. Akiket a legmagyarabbak kevésbé magyaroknak tituláltak, azok nem tettek ki zászlót, részint sértettségből, részint nehogy magyarabbnak nézzék őket, holott ők csak magyarok. A magyarkodás és magyartalankodás vitája nem tett jót a zászlóbontó kedvemnek. Később még azt is megéltem, hogy a “Megy a vonat Auschwitzba” című dalt éneklő fociszurkolók kezében láttam a trikolort, az Izrael elleni “barátságos” meccsen. És a magyar válogatott nem vonult le a pályáról. Én levonultam.

Most az izraeli zászlót kötöm az erkélykorlátra. Senki nem szólt rám, hogy kössem oda, és senki nem szólna rám, ha nem tenném. A feleségem azt tanácsolta, súlyozzam le az alsó sarkait. Szerintem szebb így, hogy összevissza lobog, még ha néha be is akad valamibe. Ez a zászló dolga: a lobogás, és nem az, hogy idióta ideológiák terhei csüngjenek rajta.

Az írás első része: Első napjaink Izraelben

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.