Az milyen érzés, mikor ülsz a jeruzsálemi villamoson, és budapesti otthonából felhív egy vadidegen vak ember, hogy nem tudja, mi van a kezében lévő dobozra írva? Csak tegnap töltöttem le a ‘Be my eyes’ alkalmazást, és ma már használom. Segítek neki, eligazítom. Fél perc az egész, de az érzés velem marad, doppingol. Hirtelen színesebbnek látom a világot, érdekesebbnek, érdemesebbnek.
Velem szemben egy középkorú vallásos nő olcsó parókában nagy hangon beszél a telefonba, a fél villamos őt hallgatja. Mellette idős muszlim nő ül, félkegyelműnek tűnik szegény. Kicsit szakállas. Elővesz egy üveg ásványvizet, műanyag poharakkal, és kérdő gesztussal kínálja a parókás felé. “Toda nesama” (köszönöm lelkem), mondja a nő, és sietve mormolja a vízre az áldást, mielőtt kiinná a poharat. „Baruh ata … sehakol nije bidvaro.”
„Amen”, zúgják rá kórusban az utasok.
A szakállas nő magában beszél. Vagy ő is imádkozik? A parókás megdöbbenve néz arabul motyogó szomszédjára, majd szája elé kapva kezét: „Ez arab!” suttogja riadtan. Hanem az Örökkévaló bizonyára megáldotta azt a vizet, mert az ijedtséget hamar mosoly követi, és leszálláskor már jelentőségteljesen nézve körbe köszön el: „Legyen mindannyiunknak szép napja.”
Derűs tekintetek vesznek körül.
Pedagógus, tanár Jeruzsálemben, az Izraelinfo állandó szerzője
