Hagai Levi nevét 2005 előtt az izraeli tévén kívül senki nem ismerte, egyike volt a tévés világ kismillió producerének, akinek viszont volt egy nagy ötlete. Az egykori pszichológia szakos hallgatóból lett tévés egy olyan sorozatot akart képernyőre vinni, aminek jeleneteiben két ember beszélget egymással, és amiben a dialóguson kívül semmi nem történik. Ez volt a Terápia, amivel Levi egy csapásra felrakta a sorozattérképre Izraelt. Az HBO meghívására Budapesten tartott előadást.
A sorozat alkotója, egyben a koncepció kitalálója Hagai Levi, izraeli producer/író. Egy kibucban nőtt fel, szocialista, de vallásos zsidók között. Anyját úgy jellemezte, hogy ő volt a kolhoz népművelője, és mint ilyen, ő döntött arról is, hogy mit vetítenek hétvégén a közösségnek, és egyben ő volt a mozigépész is. Levi ebbe beszállt, és nagyon évezte a 16 mm-es tekercseket cipelni, befűzni a vetítőgépbe és levetíteni – úgy meg pláne, hogy a filmeket egyfajta helyi cenzorként neki előre meg kellett néznie meztelenség, istenkáromlás és hasonló tiltott tartalom miatt. „Legalább kétszer láttam minden filmet, ha vágni kellett, akkor többször is. Nagyon kis faluban éltem, a 60 kilométerre levő Tel-Avivot mintha egy óceán választotta volna el tőlem, kulturális értelemben mindenképpen. Ez volt az, a filmek világa, ami sokáig a menekülést jelentette. Amikor először néztem a filmeket, csak szórakozásból tettem, másodjára viszont úgy, hogy igyekeztem kitalálni, hogy csinálták, amit látok.”
A filmek iránti szerelem megmaradt, de az egyetemen először pszichológiát hallgatott, egészen pontosan három évig, de amikor naponta vett magán észre újabb és újabb viselkedési zavarokat, otthagyta. „Hétfőn bipoláris voltam, kedden pszichotikus, szerdán skizofrén, csütörtökön meg megijedtem és kiszálltam az egészből, rájöttem, hogy belőlem nem lesz terapeuta, az biztos.” A kötelező sorkatonai szolgálatot letudva beiratkozott a tel-avivi filmegyetemre, amiről azt mondja, azért nagyon jó iskola, mert az általánosan jellemző elméleti/gyakorlati különválás nem jellemző, és nagyon alapos hátteret ad a hallgatóknak. „Akkoriban a tévé vagy tévéipar, ahogy mostanában nevezik, nem létezett, mindenki filmet akart forgatni, a tévével meg senki nem foglalkozott, mert hát csak egy adó volt, mit foglalkozzunk vele?”
Ha valaki meg akarta valósítani magát, az Magyarországhoz hasonlóan filmben gondolkodott és persze mindenki rendezni akart,
mert ki akarna forgatókönyvíró lenni?
Levi is igyekezett filmet forgatni, az egyetem mellett egy rövidfilmötlettel házalt, de nem kapott rá támogatást. „Aztán valaki azt mondta, forgassak rendes nagyfilmet, azt kifizeti. Fogalmam sem volt arról, mit csinálok, öt percet jó, ha rendeztem előtte, de rábólintottam, csináljuk meg. Ótvaros nagy bukta volt.” A kilencvenes évek elején beindult a tévéboom, jöttek a kábeltévék Izraelbe és kinyílt a piac is, Levi viszont még mindig filmezni akart volna, a tévére csak úgy tekintett, mint egy ugródeszkára, ahol megtanulja a szakmát. Az első projektje egy antológiasorozat volt, ami a szerelemről szólt, tíz részben, tíz különböző történettel. „Igyekeztem megfejteni a tévés nyelvet, hogy úgy mondjam, egy évet töltöttem el csak azzal, hogy kialakítsam a formátumot. De gyűlölöm ezt a szót, mindegy. Fiatal rendezőket, színészeket, írókat szedtem össze hozzá, 40-45 perces részekben gondolkodtam, az egyiket Budapesten forgattuk, már nem is tudom miért, valami sofőr volt a főszereplője, aki bérelt autókat fuvarozott Bukarest és Budapest között.”
Terápia
A sorozat anyagi csődöt jelentett neki, de valamennyire megismerték a nevét, így amikor a Viva nevű kábeladó egy zsidó telenovellával akart robbantani, megkeresték, hogy legyen a showrunner, és három éven át ezzel foglalkozott. „Aztán betöltöttem a negyvenet, apám meghalt, és rádöbbentem, hogy egyszerűen nem tudom ezt a szart tovább taposni. Volt egy ötletem, ami a telenovella és a szappanopera alapelemeire építkezett, azaz arra, hogy egy nagyon gyorsan készülő, napi, nagyívű szálakkal operáló történetet mesél el. És ez lett a Terápia. Tudtam, hogy az ötlet jó, de azt is, hogy ezt pilot nélkül nem tudom eladni senkinek.
Nincs ember, akit az a szinopszis felizgat, hogy ketten ülnek egy szobában és beszélgetnek.
Fogott két kamerát, beültette a színészeket az irodájába és felvette. Elsőként az első évadban szereplő pár egyik részét forgatta le, amire mindenki, akinek megmutatta, azt mondta, hogy ja, egy párral működik, de ha csak ketten vannak, nem. „Oké, jött a nő, aki szerelmes a terapeutába, és aki a kezelés előtt egy nappal egy ismeretlennel dug valami szórakozóhelyen. Mindenki érdekesnek találta, de természetesen senkinek nem kellett. Két évvel később aztán tök váratlanul szóltak, hogy felszabadult egy slot az egyik kábeladón, mert egy talkshow műsorvezetője megőrült, vagy ilyesmi, és gyorsan keresnek valamit a helyére.” A Terápia első évada 23:30-tól került adásba, epizódonként 25 000 dolláros (6,5 millió forintos) költségvetésből, ami 2005-ben sem számított túl magasnak.
A Terápia első évadát egy éven át írták, és Levi nagyon hamar rájött, hogy a forgatókönyvírók egyik fegyvere, a CUT TO, azaz a váltás, a másik helyszín, jelenet behozása itt nem működik, mert hát nincs másik helyszín, ugye. Arra kellett nagyon ügyelniük, hogy a terapeutához járó páciensek mindegyikének legyen olyan konfliktusa, legyen benne valami, ami visszahat rá: a házaspárban a saját házasságát látja, és így tovább. „A főszereplő belső vívódása a kulcs, anélkül nincs sorozat. Az egyik ilyen belső konfliktus, hogy a terapeuta egy alfahím, cselekvő fajta, tenni akar valamit, valami kézzelfoghatót, de azzal, hogy egy székbe kényszerítjük, megfosztjuk ettől. Kérdezték tőlem többször, hogy nem forgatnám-e le női terapeutával, például az oroszok,
akik kerek perec megmondták nekem, hogy ez nem férfimunka, hanem tipikus nőnek való.
Meg is próbáltak összerakni egy évadot női főszereplővel, de a forgatókönyvek első vázlatán túl nem jutottak.
Az áttörést Levi számára az HBO-s amerikai verzió elkészülése hozta meg, aminek bemutatása után hirtelen az egész világot elkezdte érdekelni az izraeli tévézés, és pár formátumot meg is vettek, például a Prisoners of War című sorozatét, amiből a Homeland lett, de ezen túl nagy dolgok a fikciós piacon nem történtek. „Izraelben azzal nem lehet pénzt keresni, hogy sorozatokat alkotsz. Az USA-ban igen, van egy sorozatod, kapsz egy rakás pénzt, de ott az egész tévéipar így működik, amint egy széria zöld utat kap, őrült tempóban kezdik költeni a pénzt. Nálunk nem, itt a sorozat alkotójának pontosan ugyanannyija marad, mint előtte. Ettől leszünk különlegesek, egyediek, és ettől annyira személyesek nekem a sorozataim.”
A teljes cikk itt olvasható.
