Oron Samir, a Haaretz filmkritikusa szerint a megosztó Nincs másik föld című dokumentumfilm, amely palesztinok és izraeliek együttműködésével készült és elnyerte az Oscart, az ideológiát helyezi a filmművészet elé.
Samir kritikájában kiemeli, hogy az elmúlt év legvitatottabb izraeli filmje egyáltalán nem került, és várhatóan nem is fog mozikba kerülni. A film 2024 februárjának közepén debütált a Berlini Filmfesztiválon, de azóta sem lehetett legálisan megtekinteni abban az országban, ahol forgatták – pontosabban abban az államban, amely katonai ellenőrzés alatt tartja azt a területet, ahol a film készült. Csak az Oscar-jelölések bejelentésének napján, a múlt hónap közepén vált elérhetővé a Sicha Mekomit nevű baloldali online magazinban. Ezt megelőzően már díjazták a Berlini Filmfesztiválon, később elnyerte az Európai Filmdíjat és más elismeréseket is.
A film egy norvég–palesztin koprodukció, amely nem kapott izraeli támogatást. A készítők egy izraeli és palesztin művészekből álló kollektíva: Basel Adra, Yuval Abraham, Rachel Szor és Hamdan Ballal. Az első két alkotó újságíróként dolgozik a Sicha Mekomit magazinnál, és a filmben is szerepelnek. Samir szerint nem meglepő, hogy a film végül ezen a platformon vált elérhetővé, miközben a közelgő Oscar-gála előtti két hétben alternatív kulturális intézmények és projektek is vetítéseket szerveztek. Az egyik ilyen vetítés a díjátadó előtt egy nappal, vasárnap volt Tel-Aviv baloldali közösségi terében, a Hagada Hasmalitban.
A film cselekménye a Dél-Hebron környékén található Masafer Yatta falvainak helyzetére összpontosít, amelyeket Izrael nem ismer el hivatalosan településként. A felvételek 2019 és 2024 között készültek, öt éven át dokumentálták az ottani eseményeket. A film világpremierjét követő hetekben – 2023. október 7. után – a helyzet a Nyugati Parton is jelentősen romlott. Az alkotók szerint a film bemutatása óta még súlyosabbá vált a helyzet Masafer Yattában, ahol az izraeli hadsereg rendszeresen zaklatja a palesztin lakosokat, akiknek nincsenek jogai saját földjükön. Emellett egyre gyakoribbak és erőszakosabbak a fegyveres telepesek támadásai is. Samir szerint ezek dokumentálása egyértelmű politikai állásfoglalást tükröz.
A kritika hangsúlyozza, hogy a film főszereplője Basel Adra, egy palesztin aktivista fia, akinek egész élete a szabadságért és az elismerésért folytatott harcról szól. Ő válik a történet narrátorává, amely egy elhúzódó elnyomásról és növekvő feszültségről szól. A helyzet az 1980-as években kezdődött, amikor Izrael katonai gyakorlóterületté nyilvánította a térséget a Legfelsőbb Bíróság döntése nyomán. A film alkotói szerint ez egy politikai stratégia, amely Izrael részéről nem titkolt cél, hogy kiszorítsák a palesztinokat a földjeikről. A dokumentumfilm archív felvételeken keresztül mutatja be az évtizedek óta tartó elnyomást, többek között olyan jeleneteket, ahol Basel gyerekként vesz részt tüntetéseken szülei oldalán. A jelenkori képsorok pedig a helyzet eszkalációját rögzítik, különösen a katonai ellenőrzések és az illegálisan épült épületek lerombolása során. Mivel a palesztinok nem kaphatnak építési engedélyt, gyakorlatilag minden új épület illegálisnak számít. Az épületek elpusztítása után sokan kénytelenek barlangokba költözni, ami tovább súlyosbítja egészségügyi problémáikat és egyéb életkörülményeiket.
A film másik főszereplője Yuval Abraham, aki Basel és más aktivisták oldalán dokumentálja az eseményeket, részt vesz tüntetéseken, és konfrontálódik a hadsereggel és a telepesekkel. Folyékonyan beszél arabul, így képes kapcsolatot teremteni a helyiekkel. Amikor viszont héberül szól a katonákhoz – például azt kiabálva, hogy „ne lőjetek” –, az összes résztvevő számára összezavarja a hagyományos szerepeket és az identitásokat. Józan beszélgetései Basellel olyan pillanatok között kapnak helyet, amelyek egy másik filmben akciójelenetnek számítanának, itt azonban a mindennapok felfoghatatlan realitását dokumentálják. Szinte érezhető a köztük kialakuló kötelék – akár egy „brománc”, ha ennek a történetnek létezne hollywoodi változata. És
éppen ez a lényeg: a Nincs másik föld igazi filmként akar létezni, nem pedig egy felnagyított újságírói riportként.
Filmes karakterként azonban Abraham inkább a film gyenge pontjait hozza felszínre. Míg Basel, a helyi aktivista, egyértelműen érthető motivációval bír, Abraham mozgatórugói nem világosak. Nem tudjuk, ki ő valójában, miből él, mi készteti arra, hogy életét a palesztinokat érő igazságtalanságok dokumentálásának szentelje.
Samir szerint emiatt a filmben a rendezők és szereplők közötti beszélgetések időnként megrendezettnek hatnak, éles kontrasztot alkotva az autentikus dokumentációs pillanatokkal, amikor a kamerát tartó kéz futás közben meginog, nehezen fókuszálva az üldözőkre és támadókra.
A film egyik legnagyobb ellentmondása, hogy az alkotók – különösen Basel és Yuval – nemcsak a kamera mögött állnak, hanem aktív szereplői is a tüntetéseknek. Ez a döntés kétélű fegyver: egyfelől lehetőséget ad számukra, hogy saját narratívájukat irányítsák, másfelől viszont kérdéseket vet fel az objektivitással kapcsolatban. Írásos interjúikban határozott és céltudatos véleményformálók, ám a filmben időnként homályosak maradnak, ami megnehezíti a néző számára, hogy teljes képet kapjon a történet minden aspektusáról.
Ez a megközelítés kritikai szemléletre ösztönöz mindazzal kapcsolatban, amit a vásznon látunk – még azokkal a dolgokkal is, amelyeket lehetetlen tagadni. Egy düledező ház katonai biztosítással végrehajtott buldózeres lerombolása áll szemben egy maroknyi lakossal, akik tehetetlenül szemlélik a pusztítást – ez nem egyenlő küzdelem. A jelenet középpontjában azonban egy kislány áll, aki nemcsak az épület megsemmisítése miatt kerül veszélybe, hanem láthatóan komoly lelki traumát is átél. Ez nem puszta dokumentáció, hanem filmes manipuláció.
A film címe finoman utalhat Ehud Manor híres dalára, az Ein Li Eretz Acheret-re (Nincs másik hazám), amely az évek során különböző politikai és társadalmi tiltakozások egyik meghatározó jelképévé vált. A „nekem” („li”) szó elhagyása mintha arra szólítana fel, hogy ne csak önmagunkra, hanem a „másikra” is empátiával tekintsünk.
Ahogyan a háborús filmek esetében gyakran elhangzik, hogy azok „propaganda moziként” működnek, úgy a Nincs másik föld is egyértelműen a készítők ideológiai üzenetét helyezi előtérbe a művészi vagy újságírói megközelítés helyett. Bár a film valóban rögzít sokkoló és felháborító pillanatokat a helyszínen, végső soron nem kínál többet, mint egy aktivista riportfilmet.
A film fontos és megérdemli, hogy lássák – még ha a néző számára kényelmetlen is lehet. Samir szerint ugyanakkor az Oscar elnyerése sokkal inkább politikai döntés, mintsem filmes értékei alapján hozott ítélet. Bár ebben az esetben egyértelmű, hogy mi számít igazán.
Főkép: A Nincs másik föld című filmből. Érdemes megnézni, még ha a megtekintése kellemetlen is – Fotó: AP
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
