10 dolog Izraelről, amit biztosan elolvasol, bármit írok is!

A szomszéd zöldségesnek faltól falig, de legalábbis fültől fülig szalad a mosolya, mikor meglát. A vállamat csapkodja: haver seli! A feleségemet ladynek szólítja és akkorát köszön neki, mint a dinnyevágó kés. Az ő felesége is gyönyörű, de őrizet alatt, rá se merek nézni. Egyszer megdicsértem az új frizuráját, azóta férjeura kimérten viselkedik nemcsak a paradicsommal, a padlizsánnal, de velem is. Az ő ladyje meg eltűnik, ha megjelenek a boltban. A tettlegességig fajuló manismázás is elmaradt. Valamit rosszul csináltam?

Már párnapos izraeliként észrevettem, hogy az orosz boltban vásárlás kínos téma azoknak, akik jó hazafiakká akarnak válni. Azoknak meg pláne, akik patriótának születtek. Olyan ez, mint a kuplerájkérdés a békeévek Pestjén. “Tisztességes férfiember nem megy oda! Szóval ha befordulsz a Kürt utcába, a második kapu. A szőnyeges lépcsőn az elsőre. Kettőt csöngess, hogy tudják, jártál már itt!” Így szólt az oktatás. Így találtam rá a magyar fokhagymás paprikás abáltszalonnára (vengerszkájá szaló), gyerekkorom kedvenc szovjet halkonzervjeire, a főzéshez számomra nélkülözhetetlen zsírszalonnára, amit oroszul zsírnak hívnak. Szóval tényleg nem túl kóser a kínálat. Vettem már orosz boltban tokajit is. Bármelyik gazda visszaadná Hegyalján az ipart, ha ilyen vacak bora sikerülne. De a sajtok, felvágottak hibátlanok, és olcsóbbak, mint az izraeli szuperben. Ha a hazafiság mértéke az izraeli füstölt árukhoz, sajtokhoz való viszony, sosem leszek igazi patrióta. De az orosz juhbeles virsli megér egy heti ajtócsapkodást, mint a nagyfaternek a kürtutcai rund.

Az orosz boltban, ahol hetente megfordulok, másfél év alatt azt se tudtam kivívni, hogy visszaköszönjenek. Nem vagyok orosz, ez lehet a baj, bár úgy látom, a duplán honfitársaikkal is megtartják a három lépést.

Az izraeli bolt egész más. Kávéért a Levinski utca fűszerboltjainak egyikébe járok. Rögtön az első alkalommal megbeszéltük, milyenre darálják a kávét. Hallva a kcat héber tudásomat megtanítottak a makinetta (מקינטה) szóra. Ez a kis kotyogós főző neve. Ahhoz nem szabad túl finomra darálni. Teljesen feleslegesen tanultam meg. Mikor egy hónap múlva újra ott jártam, ők tudták. A boltban dolgozó kiterjedt rokonság minden tagja tudta: fél kiló kosztarika, makinetta, két zacskóba. Ezt hogy csinálják? Ja! És ha zaatart is viszek, azt nem a turistáknak kitett dobozból kapok, hanem a pult alól!

Hogy mi az izraeli prostitúció üzemmenete, arról fogalmam sincs. Erről a családi állapotom, a neveltetésem és az anyagi helyzetem tehetnek. Tudom, egy tényfeltáró újságíró, dacolva ezekkel a csip-csup körülményekkel, menne, oszt’ feltárna. Én csak azt látom, hogy a lányok az utcán hevernek.

Nem úgy, ahogy a téma szokott, hanem effektíve: nyomtatott névjegy formájában, telefonszámmal. A marketingszakemberek hintik szét őket a szórakozóhelyek előtt a járdán. Ebből rögtön tudom, hol a hézag. Cím nincs rajta, csak telefonszám; a joghézagra gondolok. Valószínű a kerítést büntetik. Nem a házak köré húzott 40 centis kőfalat, hanem a lányok futtatását. Ha futnak maguktól is, azt csak úgy szankcionálják, mint a járdán kerékpározást. Senkit nem ismerek, aki hallott volna olyat, hogy valakit levágtak 2000 sékelre, mert a gyalogosok között biciglizett. A járda tele brigával. A régi pesti szleng így hívta a csajokat is.

Macskánk csak félig van. Valaki a házból kidobta. Nem fogadtuk be, mert ahhoz kicsit zűrös az életünk, de az ajtónk előtt étkezik (kaptunk ajándékba 15 kiló macskakaját.) Néha – a hidegek beállta óta – itt is alszik. Kutyánk még félig sincs, bár a félig-tartott eb intézménye is létezik mifelénk. Hajnalban nyílik az ajtó, az eb kiront. Egyedül! Elvégzi a dolgát a házak melletti kis közben, aztán vágta haza. Kapirgálás az ajtón, az kinyílik, sutty be. A séta letudva. Ez nem csak a mi lépcsőházunkban dívik. A szomszéd házakból több kutya is kijár egyedül a közbe. Zacskót persze nem visznek magukkal, ezért a sikátort, az egyik vendégünk szép szavával, Kutyaszaros köznek hívjuk. De ez már a következő dolog.

Gyakran járok erre. A buszmegálló felé így rövidebb az út.

Izraelben nem divat a kapualjban csókolózás kamaszkorban. Hogy ezt a problémát miként hidalják át, nem tudom. Egy kivétellel találkoztam eddig, de velük szinte minden este, és éppen itt, a Kutyaszaros közben. Romeo villanybiciklijének a vázára dróttal és szigetelőszalaggal vastag szivacs van obrákolva, hogy ne nyomja Júliát ott, mikor ő a plusz utas. Minden este hosszan búcsúzkodnak. Igen, csók is van! Aztán felülteti Júliát a vázra, és hazafuvarozza. Nincs adat, de valószínűsíthető, hogy a lány háza előtt is vár még rájuk egy hosszú búcsú…

Engem már szúrt meg arab, sőt, vallásos nő is.

A nagy rendelőintézet mellett van egy kis épület: a labor, oda járok félévente vérvételre. Sorszám, kis fülke, belépek. Az asszonyka a vallásos nők fejfedőjében hosszú héber monológba kezd. – Lassabban kérem, kcat ivrit! – Nem baj, beszélek oroszul is! –  Megpendítem neki az angolt. A fejét rázza és szívja tovább a vérem héberül. Előzőleg egy arab leánykát sorsolt nekem a sorszámosztó. A start azonos volt: Kicsit héber… Angolra váltott, de nagyon hálás volt, hogy megkérdeztem mindennek az arab nevét, végül pedig a köszönömöt és az elköszönést is. Harmadszor ismét őt dobta nekem a gép. Nagyon korán volt még, végigbóbiskoltam a szurkálást. De a búcsúkor beugrott egy szó a múltkori nyelvleckéből: Sukrán! Köszönöm!

A többes szám indokolatlan! Egy árnyék vetült csak a jóízű zabálásra: a pénzhiány. Lazacpörkölt??!!! Nem igaz, hogy a friss bevándorlók segélye előtti héten harmadszor már unalmas a tojásleves! Főleg, ha benne főtt a vecsési füstölt szalonna bőre!

A tel-avivi utcai kioszkokban reggelizni nem aljas burzsoá szokás: idő és pénz kell hozzá. Nekem ez a kettő még sose volt egyszerre.

A krajcár héber fordítása az agora. Összeszedni a zsebekből egy maréknyit, hogy kerüljön vaj a saját sütésű kenyérre Móriczba illő feladat, de a híres Hét krajcár végén megjön a Koldus a hetedikkel… Itt meg a gondnok jön és elviszi az egészet közös költségként.

Ez rövid sztori lesz: le akartam fotózni a szemben lakó vallásos asszonyt, ahogy kiteregeti a szupermenes törölközőt. Egy éven keresztül nem sikerült. Aztán elköltöztek.

Van az online újságírásnak egy csodafegyvere: a „tízdolog”. A címben nagy csinnadrattával ígérek tíz dolgot, és… ennyi. Olyan jolly joker ez, mint régen a papír újságokban a keresztrejtvény volt, és általában ugyanolyan mély gondolati síkon mozog, mint a régi fejtörők. Gondoltam, kipróbálom magam ebben a műfajban is. Ha idáig jutottál az olvasásban, akkor nem hiába tettem.

Silló Sándor

Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…