Sokszínűsége miatt élek Izraelben, de mindig zavart, amikor a különféle űrlapokon fel kellett tüntetni az apa származási országát is. Izrael Állam fennállásának hetvenedik évében ez szerintem szükségtelen és sértő, sőt rasszista. Éppen az ilyen kérdések és a válaszokból összegyűjtött statisztikák állandósítják a problémát, vagy legalábbis lassítják a kikecmergést ebből a megkülönböztetésből.
Eleve problémás a származási ország szerinti osztályozás. Az évtizedekkel ezelőtt Ázsiából, Európából, Afrikából és Amerikából érkező bevándorlók gyermekei, unokái és dédunokái már ennek az országnak a szülöttei. Több mint negyedrészük „vegyes” házasságok gyermeke, az askenázi-mizrahi fogalmak nekik teljesen idegenek – és ez jó dolog.
A „mizrahim” és „askenazim” egyébként sem egységes blokkok. Mi a közös a Mea Seárimban 12 gyermekét nevelő ultraortodox askenázi apában és a tel-avivi egyedülálló askenáziban? Mi a közös a ramlei szegénynegyedben élő, hat gyermekének eltartásáért a textilgyárban két műszakban dolgozó keletiben és egy Herzlia Pituachban élő gazdag hájtekesben, akinek apja Tunéziában született?
Sokaknak nem tetszik az olvasztótégely kifejezés. Az emberek nem beolvadni akarnak, hanem egymást meggyőzni és befolyásolni. Mert nincs olyanfajta kulturális hierarchia, hogy a Nyugat fent, a Kelet meg lent. Mit jelent az a keletinek, ha olyan országban nő fel, ahol a többség kevésbé civilizált alakot lát benne? A mizrahi üres szekeret tolna, az askenázi meg dúsan megrakottat? A legjobb, amit a mizrahi tehet, hogy megtagadja a kultúráját és nyugati cuccokkal pakolja tele a kocsiját?
Idős marokkói barátom mesélte egy iskoláskori élményét: meglátogatta apját, aki egy askenázi házában tapétázott. A házigazda csinos fiatal felesége nagy benyomást tett rá, végig rá összpontosított. A munka végeztével a nő kedvesen megkérdezte tőle, hogy honnan van a jó hébere, ki tanította meg a nyelvre. Ahelyett, hogy elmondta volna neki, hogy hozzá hasonlóan ő is itt született, és ő maga is a régió legjobb oktatási intézményének volt a tanulója, elpirult örömében a bókra. Íme, sikerült beolvadnia.
Az olvasztótégely mindenkinek fájdalmat okoz. Talán erősnek hat a megfogalmazás, de az izraeli társadalom kicsit az áruláson alapul. Aki azt akarja, hogy izraelinek fogadják el, arra kényszerül, hogy megtagadja kultúráját és származását. E nélkül izraelisége nem kap elismerést. Meg kellett tagadnia a szüleit, a gyermekkori ízlést, a nyelvet, a zenét. Az árulás belülről jellemzi a nemzetet. Az árulók és a cserbenhagyók társadalma lettünk. Lehet, hogy az izraeli társadalomban mutatkozó erkölcsi kudarcok nagy része ebből az árulásból származik?
De a legtöbb árulásra a keleti zsidók kényszerültek. A szabre sokkal inkább askenázi, mint mizrahi. Amikor az izraeli társadalom kapuihoz értek, el kellett távolítaniuk magukról mindent: ruhákat, cipőket, ékszereket, mint egy szigorú biztonsági ellenőrzés előtt. Nehogy csipogjon valami a beléptetőkapun, ami lebuktatta volna őket. Csak azután fogadták el őket, miután anyaszült meztelenné váltak. Milyen hatással van az emberre, amikor meztelenül közeledik egy pedánsan öltözött emberhez?
Az olvasztótégelyt nem szabad a pluralizmus számlájára működtetni. Nyilván egyenlő esélyeket kell adni, de például nem az oktatás egységesítése vezet az egyenlőséghez. Több keleti ismerősöm kifejezte aggodalmát, hogy az egységesítés gyakorlatilag a keletiesség minden ismertetőjelének a kihalásához fog vezetni, és a mizrahikat szellemi javaik feladására fogja késztetni az askenáziak javára. Pedig a keleti kultúrában olyan gazdagság rejlik, ami még felfedezésre vár. Az nem csak a mimunából és a talizmánok csókolgatásából áll.
Igaz, hogy nem ismerünk keleti Goethét vagy Einsteint, de a keresztény megszállással, elnyomással és gyarmatosítással mi is nőhetett volna az elmúlt évszázadok iszlám országaiban? Az ezt megelőző korszakokban virágzott a keleti kultúra. Ott találták fel az algebrát, ott élt Majmonidész, ott nőttek fel a spanyol költők. Hatalmas kultúra halmozódott fel, melyet – a mostanihoz hasonló okokra (például felzárkóztatásra) hivatkozva – brutálisan megsemmisített a nyugati keresztény arrogancia, amely a Keletben jobb esetben a jótékonyság elősegítését, rosszabb esetben a keleti kultúra kincsei kizsákmányolásának lehetőségét látta.
„Diszkrimináljunk pozitívan!” – mondtam marokkói barátomnak, aki nem lelkesedik ettől az ötlettől. „Mi mást is tehetnénk? – tárta szét a karját. – Ha az izraeli elit abszolút többsége, bírók, professzorok, bankigazgatók, a Moszad és a Sin Bet parancsnokai, az összes eddigi kormány fontosabb miniszterei, a tömegtájékoztatás vezetői és sok más kulcsfontosságú vezető is askenázi, mit tehetnénk? Várjuk zsebre dugott kézzel, hogy a helyzet magától megváltozzon? Nem hiszem. A pozitív diszkrimináció rossz megoldás, amit szélsőséges helyzetekben a még rosszabb elkerülésére használnak.”
Az a tény, hogy a Munkapártban, a keletiekkel hadilábon álló Mapai utódjában, Peretz és Gabai versengtek a pártvezetői tisztért, azt jelenti, hogy komoly előrehaladást értünk el a keletiek integrációja terén. Korai lenne azt állítani, hogy teljesen megszűntek az etnikai korlátok. Még néhány generációra szükség lesz ahhoz, hogy a jelszavakon túl ez valósággá váljék. Időközben azonban – szemben az ország első 25 évével – a külső egzisztenciális fenyegetés hiánya miatt (is) éleződtek a társadalmi feszültségek.
Mindannyiunkban ott fészkel a félelem – meg sokszor a gyűlölet a másikkal, a másmilyennel szemben. Nem az a kérdés, ki rasszista, mert valamennyire mindannyian rasszisták vagyunk. A kérdés az, mennyi hajlandóság van bennünk harcolni a saját rasszizmusunk ellen.
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
