Ezen a héten merész lépésre szántam el magam, és Ciszjordánia mélyébe merészkedtem, annak is északi részébe, Somronba, vagyis Szamáriába. Nyilván lesznek, akik azt mondják: miféle Ciszjordánia és miféle palesztinok? Miénk az az egész úgy ahogy van, legalábbis a Jordánig, mit szabadkozom. Mások szerint meg szégyelljem magam, hogy hívás nélkül a palesztinok földjére megyek az 1967-es határon túlra, semmi közöm ahhoz a vidékhez.
Válaszom a következő: egy életem van, és attól tartok, ebben az egy életemben nem sikerül rendezni a palesztinok és Izrael közötti határokat, de ez nem rajtam múlik. Mégis remélem, hogy a jövendő Palesztinában is meglátogathatom majd a zsidó nép történelmének földjükön található legfontosabb emlékeit, és szívesen látom a palesztinokat is a jövendő kis-Izraelben a muzulmán történelmi nevezetességeknél. Amikor majd végre nem hódítóként-ellenségként, hanem kíváncsi turistaként tekintünk egymásra.
Ezek a kövek a mi zsidó–keresztény–muzulmán közös múltunkról szólnak itt is, ott is, azt pedig nem érdemes átírni, kellemetlen részeit kiradírozni, mert eddig mindig kiderült, hogy a végén kibújik a szög a zsákból. És bizony Siló, a honfoglaló izraeli törzsek első, és mindmáig egyik legfontosabb szentélye Szamáriában, annak is a kellős közepén van. Bakancsot húztam hát, hogy megnézzem.
Gondosan feltárták a város romjait, a kánaánita falak mellé épített négyosztatú házakkal együtt. Éppen olyanokkal, mint amilyeneket az i. e. 13. században megjelenő izraeli törzsek mindenütt felhúztak maguknak a Jordánon innen és túl. És ezen a helyen a Biblia csodálatosan stimmelt: a szöveg szerint a Józsué vezetésével érkező honfoglaló törzsek (valamikor az i. e. 13. században) elfoglalták a várost, és itt telepítették le a sátor-szentélyben a frigyládát.
Furcsa tudomány ez a régészet. Nem mindig az a legfontosabb, amit megtalálnak, néha éppen valaminek a hiánya az igazán fontos. Így van ez Silóban is. Az ásatásoknál kiderült, hogy igen zsúfolt volt a város, épület épület hátán, de van egy rész, ahol semmit sem találtak a frissen letelepedett izraeliek lakta időszakból. És ez a nagy semmi jelezheti, hogy a helyszűkében szenvedő városban ott lehetett a sátor-szentély, hiszen kőből csak Salamon építi meg majd az Úr házát Jeruzsálemben. Ráadásul tökéletesen stimmelnek a tisztás méretei, éppen annyi könyök széltében-hosszában, mint amit a Biblia ír.
Az Ószövetség nem írja le Siló pusztulását, de az egyidőben, az i. e. 11. században elszenesedett kövek jelzik, hogy az Even Ezernél a múlt héten lezajlott vesztes csata után a filiszteusok nem hagyták annyiban, hanem idejöttek, és a kor szokásának megfelelően fölégették az ellenség otthonait.
A szöveg nem írja le a város elpusztítását, de annál inkább felmutatja a veszteség morális okát. Siló jelképpé vált: Jeremiás próféta pár évszázaddal később éppen Silóban találja meg a jeruzsálemi szentély pusztulásának előképét. Senki sem próféta a saját hazájában, de most az egyszer figyeljünk oda szavaira: „Menjetek csak el szent helyemre, Sílóba, ahol először lakott az én nevem, és lássátok meg, hogyan bántam vele, népemnek, Izráelnek a gonoszsága miatt!” (Jeremiás 7:12)
És a próféta azt is megmondja, hogy mit tekint gonoszságnak az Úr – természetesen a bálványimádás mellett: „Minek nekem a tömjén, mely Sábából érkezik, és a messze földről való jó illatú nád? Égőáldozataitok nem kedvesek, véresáldozataitok nem tetszenek nekem.” (Jeremiás 6:2o) „Mert bűnösök vannak népem soraiban, orvul leselkednek, mint a madarászok, csapdát állítanak, hogy embereket fogjanak. Ahogy a kalitka tele van madárral, úgy van tele házuk alattomossággal: így lettek hatalmasok és gazdagok. Meghíztak, kövérek, gonosz beszédükben nem ismernek határt. Nem hoznak ítéletet az árvák ügyében, hogy boldogulhatnának, a szegények igazát nem védik meg. Ne kérjem számon ezeket – így szól az ÚR –, és ne álljak bosszút az ilyen népen?! (Jeremiás 5:26) Mert csak ha igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha egymással szemben igazságosan jártok el, ha a jövevényt, az árvát és az özvegyet nem nyomjátok el, és ártatlan vért sem ontotok ezen a helyen, nem követtek más isteneket a magatok romlására: akkor megengedem, hogy ezen a helyen lakjatok, azon a földön, amelyet őseiteknek adtam, öröktől fogva mindörökké.” (Jeremiás 7:5) Ma úgy mondanánk, a társadalmi igazságosságot kéri számon Izrael népén Jeremiás szájával az Úr.
Silóban a bibliai történet szerint Eli főpap két fia korrupt volt, s visszaélt hivatalából adódó hatalmával. Ugyanis az volt a szokás, hogy a papok nagy villával belenyúltak az üstbe az áldozati állatok megfőzésénél, és az volt az ő részük, ami villájukon fennakadt. Eli fiai azonban többre vágytak, turkáltak és válogattak, s lefölözték maguknak a legzaftosabb részeket. A nép mindezt látta, de a hatalommal szemben ugye az ember már akkoriban sem léphetett fel, hallgattak hát, s elborzadva nézték, mi folyik. Az Úr azonban igazságot tett, Eli fiai elestek a csatában a filiszteusokkal szemben, s amikor apjuknak megvitték a hírt, ő is meghalt.
Manapság már nincs olyan, hogy valaki közel a húsosfazékhoz, hivatalának előnyeit felhasználva többet, vagy olyat is markolna magának, ami nem jár, úgyhogy a Biblia példabeszéde sajnos elvesztette aktualitását, kár volt idejönni Silóba, kár is volt elolvasni. Úgyhogy vissza a kocsiba, s meg sem állunk a bibliai Schem, a mai Nablusz melletti Hargrizimig, a szamaritánusok szent hegyéig.
Ma már csak mintegy 750 szamaritánus él errefelé, pedig a középkorban még másfél millióan lehettek. Ők azok, akik itt maradtak a babiloni fogság idején, illetve részben azok, akik zsidóvá lettek az asszírok meg a babiloniak lakosságcserével idehozott népei közül. Csak a Tóra öt könyvét ismerik el, és magukat tekintik az igazi zsidóknak, nevüket is ebből eredetetik, ők azok, kik megőrizték hitüket (לשמור=lismor=őrizni).
Amikor a babiloni fogságból visszaérkezők elkezdték újjáépíteni a szentélyt Jeruzsálemben, a szamaritánusok is részt akartak venni a munkálatokban, de a főként Júdából elvitt, majd visszaengedett zsidók idegenként tekintettek rájuk, s elutasították kérésüket. Semmi baj, az i. e. 5. században emeltek maguknak Hargrizimben, a Grizim-hegyen saját szentélyt ugyanazon Úrnak. S ez a régészeti feltárások szerint semmivel nem maradt el a jeruzsálemitől, sőt. Aztán Johannesz Hürkánosz i. e. 128-ban leromboltatta, majd a bizánci időkben egy hatalmas templomot emeltek a helyén, hogy írmagja se maradjon az egésznek.
Különös dolog a hagyomány. A szamaritánusok hite szerint az Úr elvette szentélyüket, felvitte az égbe, és majd egyszer a messiással együtt visszaadja nekik. És van ugye emellett a tizenkét kő hagyománya is. A legnagyobb ünnepeken a szamaritánusok felvonulnak hát a Grizim-hegyre, és nemzedékek beláthatatlan során ráülnek erre a bizonyos tizenkét kőre, amit szerintük még Józsué a hozott be a honfoglaláskor a Jordán folyótól a somroni hegyek közé. Vagyis ezekkel a kövekkel azonosítják a Bibliában szereplő, a tizenkét törzset jelző tizenkét követ. Gyanúsak voltak ezek a kövek a terepet feltáró Jichák Magen régésznek, ásatni kezdett hát körülöttük. És láss csodát, bizony az egykori szentély kövein üldögélnek emberemlékezet óta a szamaritánusok ünnepeiken. Azon a részen, ahol a ráépített bazilika alól kilóg egy kicsiny csücsök. Igen, azon, amit az Úr hagyományaik szerint felvitt az égbe.
Az ásatások tízezres város romjaira bukkantak itt, s egy csodálatos szentély maradványaira a bizánci templom kövei alá rejtve, amelyhez lépcsősor vezetett fel, akárcsak Jeruzsálemben. Van itt négyszáz holdas, egykor tízezer lakosú város, ami legalábbis vetekszik az ókori Jeruzsálemmel, s itt a világ alapköve, ahol hitük szerint a Jóisten megteremtette mindenségünket, majd Ábrahám kis híján feláldozta Izsákot, és még számos más csoda is történt. És az újabb rétegekben a minderre rátelepített bizánci óriástemplom, és mellette még Ganem sejk síremléke is. Mert ami egyszer szent hely volt, az szent is marad, legfeljebb másféle hitben másféle szentség.
Alattunk a völgyben Izrael földjének természetes fővárosa, Schem–Nablusz, ahol egykoron minden utak összefutottak keletről nyugatra és északról délre, s ahol a genetikusok szerint manapság a lakosság legalább fele iszlamizálódott egykori szamaritánus. Újabb bizonyíték rá, hogy a palesztinok valóban unokatestvéreink, akár abba is hagyhatnánk egymás öldöklését. A kurrens geopolitikai helyzet miatt csak felülről, egy kilátóból nézzük meg József sírját és az ős Schem, a lenti régészeti feltárások helyét. Vaksin hunyorgok, legközelebb távcsővel jövök, de persze az lenne az igazi, ha oda is ellátogathatnánk…
Jelenünk rátelepedik múltunkra, de nem adom fel. Ígérem, legalább ezekkel a turista hetiszakaszokkal, amennyire csak tehetem, átlépek ezeken a szűklátókörű határokon az 1967-es tűzszüneti vonalokon innen és túl, mert csakis ott, a komfortzónán túl, kezünkben a Bibliával találhatjuk meg önmagunkat, egykori és jelenlegi értékeinket.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
