Bizony az is előfordul olykor, hogy egy város hűlt helyét csodáljuk szájtátva. Sőt még világörökségi helyszín is lesz belőle! Ez a hetiszakasz Bét Guvrinba visz minket, ahol – Rejtő is megirígyelhetné – mindez lehetséges, hiszen ha még nem mondtam volna, Izrael a kreativitás fellegvára. Itt ott kezdődik a hétköznap, hogy jeget árulunk az eszkimóknak. És megveszik.
A város háromezer éves története során mindig más néven bűvölte el a környék utazóit, akik mindig belebotlottak, mert a Júdai-hegyek és a Júdai-fennsík határán futó ősi út mentén fekszik. Először Marisa vagy Marisza néven a Bibliában is szerepelt, olyan háromezer éve. A kettévált zsidó királyságban Rehoboám júdai király hiába erősítette meg az egyiptomiak ellen, aztán hiába küzdöttek, mint macska a jégen, a két nagyhatalom (Egyiptom és Mezopotámia különböző államalakulatai) között vergődve pusztulás lett a vége, és persze babiloni fogság.
De fel a fejjel, mert újra benépesült, igaz, ekkor edomiták lakták, akiket aztán Johannesz Hürkánosz makkabeus király betérített zsidónak. Ismét virágzott az út menti városka, egészen amíg i. e. 40-ben a történelemórákról talán ismerős Pártus Birodalom be nem tört Izrael földjére, ahol három évig tartó pünkösdi királyságot rendezett be. Ennek a röpke epizódnak jelenlegi régészeti ismereteink szerint éppen Marisza lett a legnagyobb vesztese, mert bizony akkoriban olyannyira lerombolták, hogy soha többé nem tért magához.
Pár száz méterrel lejjebb, közvetlenül az út mentén viszont felépítették utódját Bét Guvrin néven, de ahogy errefelé szokás, hamarosan megint jött a történelem úthengere, Vespasianus római császár képében, aki i. sz. 68-ban, a zsidó felkelés leverésekor alaposan, fenékig elfoglalta. És aztán a 132-135-ös Bar Kohba-felkelésben is újabb sebeket szerzett.
A rómaiak átnevezték Eleutheropolisnak, és felhúztak benne egy amfiteátrumot, ahol zsidó gladiátorokat is felfalattak az oroszlánokkal, persze csak ha ellenállók voltak. No pasaran.
Aztán jött a keresztény bizánci kor, amikor azért a városban békésen megvoltak egymás mellett a Jézusban hívők, a pogányok és a zsidók, ki-ki a saját templomába járt, és piac lett az amfiteátrumból, hiszen mégiscsak miféle barbár dolog ez a gyilkolósdi?
Egészen a muszlim hódításig, mert akkortól szép lassan egy apró muzulmán falucska lett belőle, belepte az évszázadok hordaléka a város maradványait, és a bibliai helyek közül utolsóként került elő, s azonosították. Az arab falu helyén pedig a függetlenségi háború óta a Bét Guvrin nevű kibuc áll.
Izgalmas színfolt a keresztesek átmeneti hódításának idején, amikor elegánsan Beer Sevának nevezték el ezt a helyet, és felhúztak egy hatalmas katedrálist az amfiteátrum szomszédságába. Majd hülye lesz a zarándok elmenni még egy csomó kilométert az igazi Beer Sevához, amikor itt is megpihenhet és imádkozhat egy jót.
De visszajöttek a muszlimok, mecsetté alakították a romjaiban is lenyűgöző bazilika egyik oldalhajóját, a többit meg átadták az enyészetnek, és itt is maradtak egészen 1948-ig.
És közben az itt élők a bizánci kortól, a negyedik századtól elkedték szépen széthordani Mariszát. Nem tudom, még hány olyan város van a világban, amelynek köveit szétszedték, kocsikra, taligákra rakták, és eladták építkezésekhez, vagy apróra zúzták, és mivel puha mészkőből van, hát meszet égettek belőle, ahogy a környéken talált, egykor ezt szolgáló kemencék jelzik.
Ezért aztán a dombtetőn egész egyszerűen lába kélt a régi városnak, bámulatos méreteit manapság a föld alatt találjuk. Merthogy anno az építkezésekhez a hegy adta a köveket, a földbe vájt harang alakú barlangokból lettek a falak és az utak. És aztán az így nyert hatalmas pincék sem mentek veszendőbe, mert a hellenisztikus kortól galambokat telepítettek beléjük, volt egy direkt pincelakó fajta, kiváló, olcsó áldozatot jelentettek vallástól függően a Szentélynél vagy a szentélyeknél, és még annál is fontosabb volt a guanó, ami aranyat ért a földeken a műtrágya előtti időkben. Ja, és ízlett a galambhús is, pont egy étkezésnyi adag, hűtőszekrény még nem volt, ideális pecsenyékhez.
És valószínűleg sokaknak egyszerűen a kőkitermelés lett az iparuk, mert születtek óriásbarlangok, ahol házak nem is voltak fölül. Aztán mindez az underground infrastruktúra jól jött a történelem viharaiban, lásd a fenti bekezdéseket. A rómaiak elleni felkeléseknél, főleg a kegyetlenül levert Bar Kohba idején bujkálásra és menekülésre használták. No pasaran.
Aztán másodlagosan temetkezésre is befogták a barlangokat – ha már ott voltak -, és lettek csodálatosan kifestett temetőbarlangok, ilyen az, ha az ember kreatív, és könnyen megmunkálható, puha mészkőből áll a hegy.
Hát csoda, hogy mindez így együtt a világörökség egyik legszebb izraeli kincse lett?
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
