Itt nyugszom én, Olvasod te, Olvasnám én, Nyugodnál te.

Cipóri cardója - fotó: a szerző

Többen figyelmeztettek: a tömegek őrjöngve panaszkodnak, miért nem megyünk már északra? És teljes joggal, mert a Golán óta ismét csak lenn délen reméltük édes éjen az édent. Tehát Galilea alsó fertályát állítottam be a wazen, ott is először Beit Seárimot, a temetővárost, a zsidó nekropoliszt.

Zsinagógarom Beit Searimban – fotó: a szerző

Először persze Jehuda Hanászi, vagyis a herceg sírbarlangjába bújjunk be, ahol leborulunk a nagyszerű zsidó írásbeliség előtt, hiszen meg van írva mindenfelé a zsidó szent iratokban, hogy miként is nézett ki a Misna megszövegezőjének sírja, és tényleg. Pont olyan volt, amikor a huszadik században végre megtalálták a régészek. Ezért aztán könnyű is volt beazonosítani, és most Pangloss mester örülhet a Candideban.

Jehuda Hanászi sírbarlangja – fotó: a szerző

Ha már erre járunk, elérzékenyülhetünk eleink hősies szövegcentrikusságán, hogy mindig mindent kőbe, papiruszra, papírra vetettek, ma meg ugye tesszük föl a szerverre ezerrel, lobog bennünk az önkifejezési kényszer. De vannak ennek előnyei is bőven, mert innen tudjuk, hogy Jeruzsálem bukása után a rómaiak önkénye elől afféle belső száműzetésbe vonultak, akik nem vonultak külsőbe, s először is Javnében újraalkották a zsidó vallás szabályait a Szentély nélkül. Aztán továbbköltözött egyik városból a másikba a Szanhedrin, vagy csak a bölcsek tanácsa, s ezen az apró részletkérdésen persze ölre mennek a tudósok.

De akár csak afféle idősebb, tanultabb emberek bizottsága volt, akár maga a Szanhedrin, a százhúsz tagú vallási és kormányzati vezetőség, egy időre Beit Searimba telepedtek, miután a római légiósok szétverték a jeruzsálemi Szentélyt. És itt hozták meg vallási és jogi döntéseiket a zsidók számára a második században. A városban elég jelentős károkat okozott a 386-os földrengés, de azért magához tért és prosperálgatott végig a bizánci korban. A véget itt is a muzulmán hódítás hozta el, s nem egy csapásra, hanem szokás szerint évtizedek alatt, fokozatosan. A város még meglehetősen feltáratlan, de találtak már hatalmas középületeket, olajprést és zsinagógát is.

A hatalmas csarnok romjai Beit Seárimban – fotó: a szerző

A sírbarlangok jelentik a hely különlegességét, amikre 2015-ben megadta az a mihaszna, ellenséges UNESCO a világörökségi helyszín kitüntető címet. Történt ugyanis, hogy amikor a Bar Kochba felkelés után végleg kitiltották a zsidókat még Jeruzsálem környékéről, s ezzel egyszersmind az Olajfák-hegyéről is, akkor a két kapuról elnevezett Beit Seárim város lett a legfontosabb temetője nem csak a helyieknek, de még külföldről is ide küldték haza bronzkoporsóban a száműzetés hol keserű, hol édes kenyerét falatozgatók földi maradványait.

Sírbarlang belülről szarkofággal Beit Seárimban – fotó: a szerző

Jehuda Hanászi korának legjelentősebb bölcse volt, s mellesleg kőgazdag: hajói, lovai, házai, boldog családja volt, de mindezek dacára addig-addig betegeskedett, amíg azt nem tanácsolták neki, hogy költözzön át a jobb levegőjű, magasabban fekvő Cipóriba. Így is tett, de előbb még végrendelkezett, hogy azért itt, Beit Seárimban temessék el. S ebben is igaza volt, hiszen egy halottnak aztán tökmindegy, hogy friss hegyi levegő van-e körülötte, s mégiscsak kellemesebb a jól ismert környezetben nyugodni.

Érdemes megnézni a halottak után az élők házait is, már azt a keveset, amit kiástak belőlük. Különösen érdekes egy hatalmas csarnok, ami tájolása alapján zsinagóga nem nagyon lehetett, viszont mondjuk piacféle, vagy afféle korabeli pláza vígan, s mellette egy kerek termet is találtak kőpadokkal, ami éppen megfelel az egykori leírásoknak, ahogy a bölcsek tanítottak, s persze maga Jehuda Hanászi.

Alexander Zaid lovasszobra a dombtetőn – fotó: a szerző

És ha már itt vagyunk, tekintsünk meg a hegytetőn egy huszadik századi emléket, Alexander Zaid lovasszobrát. A Szibériában felnőtt, de alapvetőin vilniuszi Zaid a huszadik század elejétől Izrael földjének egyik legfontosabb korai katonai vezetője volt, a zsidók földjeit védő őrszolgálatok egyik első szervezője és parancsnoka. Aztán 1939-ben ezen a dombon megölték, minden bizonnyal egy beduin bérgyilkos, akit cserébe a Hagana harcosai pár év múlva fejbelőttek. Ez az eljárási rend legalábbis jogállami hiányosságokat sejtet a brit mandátum idején, hiszen némiképp elegánsabbnak tűnik, ha a bűnhődést jobban körülhatárolt, s optimálisan törvényekben rögzített keretek határozzák meg. De végül is tény: a bűnös gyorsan meglakolt, miközben manapság bizonyos államigazgatási szintektől északra még Izraelben is az időhúzás dívik.

De vissza a bölcs Jehuda Hanászihoz, akinek nyomában mi is továbbmegyünk a jó levegőjű Cipóriba. Cipóri alias Sepphoris, alias Diocaesarea egy Názáret melletti dombon található. Arról is híres, hogy egy korai keresztény hagyomány szerint itt született Szűz Mária, itt éltek szülei, Anna és Joachim. A várost teljes mértékben csak a múlt század kilencvenes éveiben találták meg, naná, hogy véletlenül. A régi, aprócska régészeti maradványokhoz egy parkolót kezdtek építeni, és már hagyták is a francba a parkolót, mert egészen csodálatos mozaikra bukkantak. Hamar rájöttek, hogy egy szépséges zsinagóga padlóját díszíthette valamikor az ötödik századtól, vagyis a bizánci korban. És nem nagyon lepődtek meg, mert a Talmud szerint egykoron ebben a városban tizennyolc zsinagóga állt.

A zsinagóga padlója Cipóriban – fotó: a szerző

És aztán sorra előbukkantak a szebbnél szebb mozaikok, köztük a galileai Mona Lisa, egy gyönyörű női arckép, aki minden oldalról minket, éppen minket néz. A lakóházban, amelynek nappaliját díszítette még illemhely is volt, szinte egyedülálló módon, ami különleges gazdagságra és igényességre utal. Mert bizony eleinknek messzire kellett zarándokolni evégett, de ennek előnyeiről és hátrányairól majd a cezareai és a beit-seáni közösségi latrinánál elmélkedünk – ígérem hamarosan.

Mona Lisa Cipóriban – fotó: a szerző

Itt, Cipóriban a régen, még a hatvanas években feltárt házaknál szinte minden épülethez saját mikvét is terveztek, ami azt jelzi, hogy egyszerre gazdagok és vallásosak, talán kohaniták lakhattak azon a részen.

Minden házhoz saját mikve – fotó: a szerző

A frissen megtalált alsóvárosban hatalmas, négyezerötszáz ülőhelyes színház is volt, és persze a cardó, a főutca, amelynek kövein máig világosan látszik a hosszú évek összes keréknyoma, s a város gazdagsága. Csodálatos mozaikok borítanak szinte minden boltot és magánházat, amazonokat, kentaurokat, Egyiptomot szimbolizáló topless hölgyet, pontos művészi érzékkel és szaktudással megformált magas színvonalú képeket, és gazdag geometrikus mintákat rejtettek a falak egykoron.

Római színház Cipóriban – fotó: szerző

A római és a bizánci időkben virágkorát élő városnak hatalmas vízellátó rendszere is volt, amely egy közeli dombról vezette csatornákon és ciszternákon a vizet az alsóvárosba. Izgalmas játék végig menni a víz útján, itt is megtehetjük, ha kedvünk és időnk van hozzá. De ezen a helyen annyi sok színpompás mozaik és más régészet maradvány látható, hogy inkább azok nézegetését javaslom, s ezt a vizes mókát inkább a föld fölött kevésbé fennmaradt, de a mélyben mégis megismerhető helyekre tartogatnám. De a lényeg: ne otthon üljünk, hanem bakancsot a lábakra, és irány a csodás, felfedezésre váró Izrael!

Kentaur Cippóriban – fotó: a szerző

Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…