Yehuda Halevy versei II.

Gyászoló Szemek

Óda Solomon Ibn Ghiyyat-hoz

Nem tudom abbahagyni a sírást.
Szemeim mint a kofák.
Amit vesznek: az elmeneteled.
Amit árulnak: az könnyek.
És jól megy az üzlet.
Elég a könnyem egy ékes nyakláncra.
Itt zokogok a romokban,
Ahol valaha szerelmesek laktak.
Semmit nem hallok.
Megszólalni sem tudok.
Nem volt elég neked,
hogy elmenve otthonunkat összetörted?
Miért kellett még szívemet is?

Itt minden megváltozott.
Rá sem ismerek.
Csak szívem jelzi, hogy otthon vagyok,
De szemeim tagadják az igazságot.

Sok szerencsét utadon.
Vidd könnyeim, mit neked adtam
és mit tőlem loptál, az álmom.

El tudnám felejteni szeretőmet
Ha a csillagok örökké
Nem emlékeztetnének.

A hold szervezkedik királya, a nap ellen.
Azt hiszi, hogy az a Nyugati Tengerekre ment és ott veszett.
Kihúzza hüvelyéből sugarának kardját
S a föld hátára ver tüzes buzogányával.
Villámok táncolnak,
Örvénylenek arany szoknyáikban, remegnek,
A föld sötétségből vert páncéljában csatlakozik,
A csillagok kilövik fénylándzsáikat,
A hold menekül és fényét veszti,
Ott találja magát az ég arcán,
Mint kaftánon az aranymedál.
Vörös még a csata szennyétől,
s hevült, mint seregét vezető királynő.
Juhász vagyok. A csillagok a nyájam.
Rájuk vigyázok, őket terelgetem hazafelé.
Lassan mozognak, mintha betegek lennének, vagy bénák.

Siratom az Ikreket, kik együtt soha nincsenek.
Irigylem a Fiastyúkot, ki meg örökké csibéivel lehet.
Nyújtja-e kezét az Orion, hogy szomszédját érintse?
Vagy, hogy a távot a szférák közt felmérje?

Hol a nap? Kocsijának kereke tört volna?
Vagy útján lelt akadályra?
Kelet kapui lennének zárva?

Mikor fordul az ében gyöngyházba?
Mikor száll fel a fekete fátyol hogy felfedje a fehér arcot?
Gyűlölöm ezt az éjszakát.
A holdat most szemem,
Gyógyuló sebnek látja afrikai testen.

A tűz első lángnyelveit ujjongva ünnepelem majd.

Az éjszaka, mint egy afrikai.
„Tudja az etióp a bőrét változtatni?”
Az ég, mint egy leopárd,
Csillagokkal foltos.
S örökkön örökké sötét.
Feladom. Szemem már sosem érzi a nap melegét.
Túl késő.

Szellő lopakodik a fák közé.
Füzeknek suttogva egy titkos szerelem hírét.
A madarak csivitelnek.
A távolban galamb mormol egy verset.
S az éj lassan becsukja szárnyait.
Elered a szépség könnyű esője,
Mannaként hull a szerelem harmat-permete.

Füstölő vagy mirha illata száll.
Salamon küldött volna egy verset,
galamb lábára kötve, illatos gyolcsban?
A fekete betűs sorokon üdvözlet tör át, mint a hajnal.
Ragyogás a szürke reggelen.
Betűk, tinta-feketék, mint az éj, de szavak,
fényesek, mint a nap.
Mint hajadon, ki sötét hajába rejti fehér arcát.
A vers, nem egyszerűen illatos,
az illat-hegyének mélyéből felhozott!
„Bájos vagyok és fekete?”
Ében betűk, feketék, mint Kedar sátrai
Papíron, mi fehér, mint Salamon sátra.

Sosem látott csodák: tüzes kőből faragott betűk.
Vajon hordhatják ezek az oldalak szavainak lángját,
Vagy csak a tüzet táplálnák?
Mikor nem zabálta fel a láng a szalmát?
E szavakat már szívembe zártam,
Betűről betűre oda vannak bevésve örökre.
Verse, mint szőnyeg, gondolatok kezeivel szőve,
Szépséggel keretezve,
koronaként viselve.
Verse, mint nemes gyümölcs dala,
Ízlelgetése az olvasó ajándéka.
Egy pohárka bor után dalolja nyelvem,
Itt van költészetem gyümölcse.
Hónapok után, végre beérve.
De szerelmemre soha nem kell majd várjál.

Egy vers barátodtól,
Kinek sikere addig késlekedett
Míg legjobb napjai el nem múltak.
De mostanra olyan ismert lett,
hogy amit nem ír le
szájról szájra szállva hagyomány lesz az is.
Nagyvonalú barátokat követ,
Keresi társaságukat, kegyüket.
Sosincs távol.
S ha azok kezek, ő a hüvelykujj rajtuk.

Az ember alszik, míg a hajnal nem ébreszti,
De lelke már fenn van és a hajnalt szíve kelti,
Hogy mihamarabb keresse barátja szeretetét,
E kívül-belül nemes érzést.

Vedd ügyetlen ajkamról a költészet arany szavait,
s viseld őket, mint nyakláncot.
A szerelem lányai ők, a szerelem hegyének ajándékai,
Tőlem, neked, mint hozomány.

A reggeli szellő minden szerelmes arcát felhevíti,
De nekem mindig azt mondja majd:
minden rendben Salamon. Béke veled.

˜˜˜