Egy tökéletes napot ajánlok kedves olvasóinknak: ismerkedjenek Galilea ujjával (אצבע הגליל) fönn északon, a libanoni határ mellett. Egyszerre a természettel, a történelemmel, és kicsit az ott élők gondolkodásával is. Első túránkon a természeten és az embereken lesz a hangsúly, de ha kitartanak, akkor jövő héten már régészkedünk is egy nagyot.
Kora reggel, a nyolcas nyitáskor álljunk glédában a libanoni határ tőszomszédságában, Metula szélső csücskén, a természetvédelmi park kiránduló ösvényének bejáratánál. Integessünk a szemközti domboldalon a libanoni autóknak, illetve inkább mégse, még félreértik: jó eséllyel a Hezbollah civil ruhás harcosai járőröznek arrafelé… Kár, mert a szomszéd falu igazi civiljeinek tényleg jó lenne integetni, egy a jelszónk, a béke…
De egyelőre nincs más választásunk, mint feladni a barátkozást, és elindulni óvatosan lefelé a szakadékba. Eső után tilos ezt az utat választani, annyira csúszik a talaj, volt már itt nem egy csúnya baleset. De most, a szikrázó november végi napsütésben bakancsra fel, és rögtön egy csinos kis vízesés a jutalmunk. Még hogy nincs víz? Errefelé csalóka kép kecsegtet, amikor a következő dupla vízesésnél elakad a szavunk. Pedig tényleg nincs víz, nagy a baj. Pár éve még négy helyen zuhant alá, most meg épp hogy kettőből, és az út folytatásán is látunk bőven kiszáradt patakmedreket még így télen is, hiába zuhogott két napja. Csodáljuk a szinte európai táj szépségét, olyan ez, mint a Rám-szakadék, már ha ez mond valakinek valamit. És Izrael megint elbűvöl, van itt minden, sivatag, három tenger, egy mini Balaton called Kinneret, és lám, még ez a Rám is.
Ezen az alig kétórás túrán négy vízesést számolhatunk össze, miközben vígan bandukolunk az egyáltalán nem nehéz, általában lefelé haladó ösvényeken. Idősebbek is elkezdhetik.
Utána be a kocsiba, a természetben megtisztult, felfrissült lélekkel utazzunk a közeli Tel Hay udvarába. Szükség lesz lélekjelenlétünkre, mert itt zajlott a híres csata, ahol állítólag a frissen bevándorolt Joszef Trumpeldor ékes orosz akcentussal azt mondta, hogy טוב למות בעד ארצנו, vagyis jó meghalni a hazáért. Ezen persze manapság lehet vitatkozni, én pl. kifejezetten még ennél is jobbnak tartom az élni a hazánkért-at, de akkor olyan idők jártak. Jött a felhergelt arab tömeg, nem is értették egymást a nemrég érkezett lelkes orosz ajkú cionistákkal – könnyen meglehet, hogy egy fordítási hiba okozta az egész galibát! Tanuljunk tehát szorgalmasan arabul, mert emiatt öten életüket adták új hazájukért. A hálás utókor stílusteremtő, keservesen a pusztába üvöltő oroszlános szobrot emelt tömegsírjuk fölé. Máig évente oda sereglenek az izraeli ifjúsági mozgalmak egytől egyig, a Somértől a Bné Akiváig, bizonyítva, hogy csak egy közös haza jutott nekünk. Akár bal-, akár jobboldali pártra szavazunk, akár csak együtt vacsizunk péntekenként, akár zsinagógába vonulunk eme jeles napokon.
Tel Hay udvart, a szép zöld gyepes udvart és az azt körülvevő gazdasági és szállást adó épületeket is a Rothschild család adományozta, akik több más neves települést is kistafíroztak annak idején. Zikhron Jákovot lenn a messzi délen, vagy Ros Pinát a szomszédságban. Az úgy volt, hogy a cionista mozgalom hívására a századfordulón sokan északra vonultak mezőgazdásznak állni a galuti múlt feledésére, és hogy kezük munkájával vegyék birtokba őseik földjét. De a közeli Metulán már nem jutott nekik telek, és néhány újdonsült gazda az errefelé számukra megvásárolt földből próbált terményt kicsikarni. Eleinte átjártak naponta nyolc kilométert reggel-este évekig, majd a báró megsajnálta őket, és európai mintára takaros gazdaságot rittyentett nekik, legyen hol aludniuk. De minden hiába, befuccsoltak és feladták. De szerencsére jöttek a someresek, akik kibuccá alakították az épületeket. A legelszántabb fiatalok költöztek ide a szomszédos Kfar Giládit is megteremtő Somér mozgalomból.
A Somérok kicsit messzire visznek minket, de hol meséljük el történetüket, ha nem Tel Hay mellett Kfar Giládiban? 1907-ben egy bútorozatlan jaffói lakásban kezdődött az egész, ahol néhány lánglelkű, a második alijával frissen érkezett cionista fiatal megalapította a Bar Giora mozgalmat, melynek célja a letelepedés és a zsidó települések védelme volt. Két év múlva Somér néven újjáalakultak, s ekkor már egyértelműen a fegyveres zsidó önvédelemre helyezték a hangsúlyt. 1920-ban beolvadtak az akkor létrejött Hagana szervezetbe, de addig hosszú még az út, pl. meg kell védeniük Tel Hay udvarát.
Szedett-vedett ruhában, orosz ingben és arab kefiában, lovakon ülve, büszkén járták puskáikkal a jisuvot, az Izrael megalakulása előtti zsidó településeket, és afféle rendőri-katonai feladatot láttak el a gyakran ellenséges környezetben, az ottomán hatalom végóráiban, a még ki nem épült brit mandátum kezdetén.
1916-ban saját kommunista falut is alapítottak maguknak, Bar Giora kibucot. Két évre rá megölték a csoport vezetőjét, Iszrael Giládit, és emlékére átnevezték magukat Giládifalvának. Kemények voltak, mint a rock and roll, és ha egy kis pénzhez jutottak, akkor felét a gyerekek élelmére költötték, a másik feléből meg fegyvereket vettek, mert tapasztalataik alapján úgy vélték, csak magukra számíthatnak az arab falvak gyűrűjében, itt a végeken.
Messze voltak Tel-Avivtól, mégse unatkoztak: ők voltak a szárazföldi alija bet, 1922-től 48-ig 8-10 ezer illegális zsidó migránst csempésztek Izrael földjére Szíriából, Libanonból, Törökországból, Irakból, Afganisztánból, sőt olykor Kelet-Európából. A mivca haelef, vagyis ezres akcióban 45-től 48-ig ezerháromszáz zsidó gyereket hoztak át Szíriából, akiket továbbküldésükig haluci gúnyákban a csirkeólokban és a tehénistállókban rejtegettek.
És nemcsak a zsidó migránsokat bújtatták, hanem fegyvereket is. A mandátum idején mindenféle rejtekhelyeket, helyi nevükön szlikeket építettek. A faluban állítólag több mint húsz titkos fegyverraktár van, de a mai napig csak a beavatottak tudják, melyik hol. Az egyik ma már turistanevezetesség lett, a régi mezőgazdasági raktár alatt. Itt őrzik a fiókos fejőszéket is, amellyel az önvédelemre berendezkedett kibuc egyik asszonya évtizedeken át az istállóba gyalogolt nap mint nap többször is, tehenet fejni. A régivágású kibucnyikok nem ismerik a nyugdíj intézményét, életük végéig dolgoznak. Csak az asszony halála után találták meg a mindig hóna alá kapott hokedli-féle fiókjában a természetesen mindenféle engedély nélkül mindig magánál tartott revolvert.
Kfar Giládi különösen kemény kibuc, amely ékesen bizonyítja, hogy a biztonság és a honvédelem kérdése nem jobboldali privilégium, sőt. A piciny kibuc harminc pilótával dicsekedhet, és a nők itt már száz éve egyenjogúsították magukat a hadviselésben. Mindig is harcoltak fegyverrel a kézben, eleinte lóháton, együtt a férfiakkal.
A kibuc szlikjének és a Somér mozgalom múzeumának megnézése után zárjuk ezt a napot egy kis lazulással a közeli Hula-tavacskánál, ahol csekély öt sékel madáretetési hozzájárulás fejében így november végén sötétedésig hallgathatjuk a sivítozva vonuló-megpihenő, Afrikába tartó darvak hadait, s nézhetjük méltóságos repülésüket a V alakú rajokban. És aztán ennek végeztével ma is Hula-fáradtan térhetünk nyugovóra.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
