shot-glass-2

2018. november. Szám szerint a negyedik évenkénti családi találkozón Budapesten.

– Wow, nézd ezt a klassz pálinkás poharat! – kiáltottam fel egy karácsonyi kirakodóvásáron, hol anyámmal és testvéremmel sétálgattam.

– Oh, valóban szép darab – szemlélte meg közelebbről anyám is –, azt hiszem, kosszarvból készült.

Otthon, Izraelben maradt férjem lelkes gyűjtője a világ minden tájáról származó kupicáknak, pálinkás pohárkáknak, és örültem, hogy egy ilyen nem mindennapi darabra leltem, valódi szarvból készült, magyar kézműves népművészeti munka – a szokásos kínai műanyag giccs helyett, melyeket az ajándéküzletekben árusítanak.

– Where are you from? – kérdezi a harmincas elárusító, egyenesen arcomba bámulva, göndör hajamat és a hangsúlyosan kiemelkedő orromat méregetve.

Csend. Túl sokáig habozok a válasszal.

A város nyüzsög az izraeli turistáktól, akik megfizethető európai turisztikai célpontokat keresve érkeznek, és biztonságban érzik magukat Magyarországon.

A magyar jobboldali kormány menekültek befogadását elutasító politikája folytán – más országokhoz viszonyítva – kevés arab vagy muszlim él itt. Azonban az antiszemitizmus, az a hagyományos, európai fajta – és nem ez az új, zűrzavaros cionizmus ellenesség – él tovább, és köszöni, jól van Magyarországon.

Az anyámra nézek, és ő vissza rám. A bátyám csendesen továbblép.

– Amerika – válaszolja anyám magyar akcentussal, melyet nincs az a hosszú idő, mely képes lenne elmosni. – A 70-es évek elején vándoroltunk ki, amikor a gyerekek még szinte csecsemők voltak. New Yorkban élek, a fiam pedig San Francisco mellett. – Anyám soha nem hazudna, maximum elhagyja a kényelmetlen részleteket, ebben az esetben egyszerűen negligálva jelenlétemet.

– Mennyibe kerül ez a pálinkás pohár? – kérdezem a legjobb New York-i dialektusommal.

Az eladó bólint, egyenesen nagy, mélyen ülő, barna szemembe nézve, és lehalkítja hangját, már-már suttogva mondja – Elef hamesmeot forint (1500 héberül).

Ma amart (mit mondtál)? – kérdem vissza automatikusan héberül. Hirtelen, mint dezsavű tör rám a furcsa érzés, hogy ez nem először történik, már a 90-es évek elejétől ismerem, mikor három évet Magyarországon töltöttem, és később is sokszor előjött, amikor újra és újra szülőhazámba látogattam.

A titok, a megnyilatkozás és a beismerés.

Vagy százezer zsidó és zsidó származású polgár él továbbra is Magyarországon, nagy többségében Budapesten. Vannak olyanok is, akik egyenesen “zsidó reneszánszról” beszélnek, és valóban a zsidó kultúra feléledését mutatják a zsidó kulinária által inspirált éttermek, a különböző zsidó fesztiválok, a működő zsinagógák és a zsidó oktatási intézmények egyre szaporodó száma.

Flódni – hagyományos magyar zsidó sütemény

És mégis, a Soá után, és egészen napjainkig a magyar zsidóság több mint diszkrét vallási és kulturális identitását illetőleg. A Magen David (a hatágú Dávid-csillag) nyakláncok, ha egyáltalán viselik, a pulóverek alatt rejtőznek. A mezuzákat az ajtók belső oldalára szegezik, hogy nehogy felkeltsék a szomszédok figyelmét. Sok közeli barátom csak később, már majdnem felnőttként értesült családi örökéről. A kommunizmus évei alatt a vallásosságot elnyomták, az antiszemitizmus viszont túlélte e forradalmat.

Egy jó barátom 12 éves volt, amikor nagyanyja felfedte előtte a családi titkot. Egy másikkal pedig csak akkor közölték zsidóságát, amikor tinédzserként antiszemita szólamoktól lelkesen tért haza az iskolából. Mikor apja szembesítette a számára megdöbbentő igazsággal, zavartan csak annyit volt képes kérdezni, “…ez azt jelentené, hogy, a nővérem is az…?”

Vissza a 2018-as karácsonyi vásárra.

– Bocsánat – mormolom gyorsan, mielőtt a többi vásárló felfigyelne e furcsa párbeszédre. – Hirtelen nem kapcsoltam… Igen, én Izraelből érkeztem, míg anyám és testvérem tényleg az Egyesült Államokban él. – A szeme felélénkült, és sietve beszélni kezdett. – Voltam ott, azon a csodás helyen (Izrael), és alig várom, hogy visszamehessek. Alijázni akarok, de el kell előtte még rendeznem egy csomó dolgot. A Teleki téri zsinagógába járok. – A város földrajzi ismeretével büszkélkedve válaszolok: – Igen, ismerem azt az utcát a 8. kerületben. Ott születtem… a Népszínház utcában.

Kifizetem a pálinkás poharat, átadva az elef hamesmeot forintot, és elbúcsúzunk nagy viszontlátások és l’hitraotok közepette.

Igen, igen, mind a négyen tisztán éreztük – titkos kötelékként köztünk – a gyanakvás légkörének ismerős elegyét, a többségi társadalomhoz való tartozás és a “másság” érzetének folyamatos kettősségében, amely a mindenkori létet jelentette és jelenti ma is a zsidók számára, a “Land of the Magyars” ősi országában.

Zimra Vigoda írásának angol eredetije a The Times of Israelben olvasható.

Zimra Budapesten született, és New York-ban nőtt fel. 1994-ben vándorolt Izraelbe. Az elmúlt két évtizedben különböző profitorientált, illetve nonprofit szervezeteknél dolgozott. Jelenleg kutatás-fejlesztési szakértőként dolgozik a tel-avivi Oktatási Technológiai Központban (CET). Zimra négy gyermek anyja (11-20 éves korig). Különösen inspirálóan hat rá tizenhat éves fia, Amit, akinek mióta egyik lábát térdtől amputálták, szenvedélyes kerekesszékes kosárlabdázóvá vált, mely sportot versenyszerűen űz. Családjával a Negev sivatag egyik településén él.